Evangélikusok lapja, 1931 (17. évfolyam, 1-46. szám)

1931-07-12 / 28. szám

218. evangélikusok lápja 193i. munkra a felüdülés esztendei az Úrtól. A Krisztusra és Krisztus ajándékára rá nem esz­mélt világ a robotnak a világa marad s mindin­kább azzá válik. Krisztussal élve, széppé válik ez a világ és áldott itteni munkánk, mert áthat világot és munkát Isten kimondhatatlanul drága szeretetének bizonyos megtapasztalása. Egy amerikai lelkész életéből. (Trexler Sámuel, a New-York Synod elnöke.) Az első istentisztelet alkalmára kisepertük és feldíszítettük azt az üres bolthelyíséget, ame­lyet havi nyolc dollárért béreltünk ki Brooklyn- nak Greenpoint-negyedében; az egész környéken ez az egyetlen helyiség volt megszerezhető, dü- ledező házak amaz utcasorában, amely Battle Row néven volt ismeretes. Gondoskodtam egy rögtönzött dobogóról 3 egy egyszerű oltárt állítottam rá — ez volt az egyetlen dolog, ami arra mutatott, hogy ezt a he­lyet istentiszteleti célokra használják. Az ablak­ban egy papirlap függött, a célból, hogy ideterelje az arrajárók figyelmét, ezzel a hirdetéssel: „Eb­ben a házban vasárnap, október 1-én, d. e. 10.30- kor angol lutheránus istentisztelet lesz. Minden­kit szívesen látunk!“ Hogy a keresztyén missziónak ezt az új vál­lalkozását nevezetesebbé tegyem, Dr. Miller W. J. lelkészt kértem fel a prédikálásra, aki éppen Brooklynban volt Rochesterből. Én magam lévén egy személyben az egyházfi és a lelkész, fél órá­val korábban mentem a „templomba“, hogy üd­vözöljem ezen első istentiszteletemen a gyüle­kezetét. Aggódva tűnődtem, hogy elég lesz-e negy­venöt szék. Egy hónapig mászkáltam a szomszé­dos bérházak lépcsőit, megismerkedtem a lakók­kal s meghivtam őket az istentiszteletre. Minden­hol megigérték, hogy eljönnek. Az istentisztelet órája közeledett, de még senki sem érkezett. Az­zal vizasztaltam magamat, hogy aznap mindenki későn kel, mert két napig az egész várost foglal­koztatta Dewey tengernagy fogadtatása, aki ép akkor tért haza a Filippi-szigetekről. Az istentiszteletnek kezdődni kellett volna már, de még senki sem volt jelen. Az orgonánál ott ült Dr. Freitag Dániel, egy fiatal orvostan­hallgató; vendégszónokom ornátusában készen állt. Többször kinéztem az ajtóból, de az életnek semmi jelét nem láttam, az üres telkeken bádog­dobozok közt legelésző néhány kecske kivételé­vel. Az utca végén a Standard Oil Company ké­ményei okádták a fekete füstöt. Battle Row rendkívül élénk volt szombaton éjjel s ennek megfelelően nyugodt vasárnap délelőtt. Végre, tizenöt perc késéssel, félénken belé­pett egy fiatal nő a nővérével, később egy anya a fiával és a leányával. Megkezdtük az istentisz­teletet. Megmondtam az éneket; s amikor a pa­rányi gyülekezet kieresztette a hangját, a szom­szédság, amely eddig nem vett rólunk tudomást, felfigyelt. A hang kiáradt a nyitott ajtókon és odacsalt néhány férfit és fiút, akik kiváncsiak voltak megtudni, miféle újdonság költözött kö­zéjük. Az egyik férfi félszemén kötés volt, nyil­ván egy nemrég lefolyt csata bizonysága. Újból feléledvén a reménységem, az ajtóba mentem s felkértem ezt a csoportosulást, hogy lépjenek be. De az én jó embereim a semleges­ség álláspontjára helyezkedtek. Nem jöttek be; viszont nem zavarták az istentiszteletet sem, amely Dr, Miller prédikációjából, a perikopák felolvasásából és imákból állt. Az ifjúkor optimizmusával összeszedtem a vigasztalásnak minden felkutatható morzsalékát és aznap este ezt írtam naplómba: „Végre meg­indultunk!“ Jóllehet az első istentisztelet kevéssé volt biztató, mégis elszegődtem egy olyan munkába, amely rám nézve meglepőbb volt, mint akárkire lett volna. Az őseim 1720 óta laktak Pennsylvá- niában, a Lutheránus Egyháznak abban a felleg­várában, ahol az egyházi élet ugyanazzal a kon­zervativizmussal volt telítve, mint általában az egész élet. Atyám, Trexler D. Dániel, lelkészi működésének negyvenhat esztendejét ugyanab­ban az egy gyülekezetben töltötte el. Amikor 1896-ban elvégeztem a középiskolát, egészen magától értetődőnek tartottam, hogy beiratkozom a philadelphiai lelkészképző szemináriumba. Márton nevű bátyám is a papi pályára készült, azonban huszonhárom éves korában, 1897-ben, abban az esztendőben, amikor felavatták volna, meghalt. Amikor az én felavatásom napja elkö­zelített, nem gondoltam másra, mint hogy atyám nyomdokaiba lépek s valószínűleg át veszem az ő parókiáját, amely harminc kilométer körzet­ben elszórt négy gyülekezetből állt, vagy pedig valamely ehhez hasonló parókiát kapok. Nem is álmodtam más fajta lelkészségről s csak egy hó­nappal a szemináriumi kurzus elvégzése előtt történt, hogy egészen új látomásom támadt lel­készi életmunkámról. A Brooklyní Misszió Társulatnak egy kül­döttsége — Steimle és Knabenschuh lelkészek — meglátogatták a szeminárium hallgatóit abban a reményben, hogy néhány embert megnyernek egy új és merész munkának. Nekem Brooklyn- ról csak elmosódott képem volt, amit akkor nyer­tem, amikor keresztül sétáltam a Brooklyn-hi- don; s történelmi ismereteim Beecher, Storrs és Cuyler Brooklynjára szorítkoztak, amelyen a New Englandiak és a puritán hagyományok ural­kodtak. De úgy hozta magával a sors, hogy meg kellett ismernem a valódi Brooklynt is, az óriási területen elterpeszkedő várost, egy soknyelvű tömegnek otthonát. Itt a lutheránus egyházat németek, svédek, norvégek, dánok, finnek, let­tek képviselték nagy számban, A New-York köz-

Next

/
Thumbnails
Contents