Evangélikusok lapja, 1931 (17. évfolyam, 1-46. szám)

1931-01-18 / 3. szám

22.

EVANGÉLIKUSOK LAPJA

1931.

egyháznak ezen a téren is megvannak a tapasztalatai. Megjegyezte magának, hogy hány nagyszerűen előkészített és végrehajtott ébredési hadjárat, amelynek folyamán százak „tértek meg", úgy vonult el, mint a forgószél, felkavarta a port a levegőbe, tisztára söpörte a járdát, de miután elvonult, a por és szemét megint lerakodott, a galvanizált lelkek elernyedtek, a megtért lelkek visszatértek oda, ahol voltak, vagy még mélyebbre zuhantak. Tagadhatatlan, hogy sok ilyen, ébredési kampányok alatt kierőszakolt megtérés csak a túlfeszült, vagy beteg idegek vonaglása, érzelmi kirobbanás; mögötte nincs megelevenedett lélek, utána nem következik fundámento- mokon épült életmegújhodás. Ámde bizonyos az is, hogy hirtelen létrejövő igazi megtérés is van. Az ilyen megtéréssel persze ritkán találkozunk a mi csendesen folydogáló egyházi életünkben.

Ezenkívül, ha az ébredési mozgalmakban előforduló csalóka megtérések sokakban ellenszenvet keltenek e mozgalmak iránt, akkor másfelől, hogy igazságosak legyünk, rá kell mutatnunk arra is, hogy az egyháznak rendszeres, jól szervezett s egyáltalán nem kárhoztatott, sőt elismerésre méltó nevelő, oktató munkája nem vall-e szintén sokszor kudarcot. Ha ott a „megtérés" csak múló élmény, emiatt hány esetben jutunk el az „érett" keresztyén jellemhez, az újjászületett személyiséghez? Nem kell-e a legtöbbször azt tapasztalnunk, hogy a fokozatos, lassú de biztos „növekedés" mellett az emberek nem jutnak el a döntő lépéshez? Felnőnek, derék, becsületes egyháztagok, ragaszkodnak hitükhöz, örömest hallgatják az igét, de ők maguk is érzik, hogy még hiányzik valami, még nincsenek ott, ahol lenniök kellene, a Krisztushoz való vi- szonvuk még nem az, amiről a Biblia beszél. Még egv lépést kellene tenni; néha már meg is tennék. de valami, valami csekélység, valami jelentéktelen dolog visszatartja őket. Nőnek, de meg nem érnek. Fejlődnek, de a fejlődésbe egy bizonyos ponton megállnak. Már csak egy hajszálon múlik, de ezen a hajszálon el is múlik.

Megjegyzem, nemcsak a hitélet területén van így. így van minden téren. Az elsőrendű embert egy haiszál választja el a másodrendűtől. Az elsőrendű nemzetet egy lépés választja el a másodrendűtől. Ezen a hajszálon, ezen az egy lépésen múlik az egész.

Ámde — és ez a fontos — növekedés, fejlődés útján ezt a lépést megtenni, egyetlen egy hajszálnyit növekedni nem lehet. Mert itt, ezen a ponton valami csodának kell történni, valami szikrának kell kipattanni, s ha a csoda elmarad, ha a szikra nem gyújt, hiába minden. Az ember másodrendű marad. Derék rendes, szorgalmas, megbízható ember, de másodrendű. A nemzet irodalomban, művészetben, gazdaságban, iparban, kereskedelemben, politikában megállja a helyét, elél kétezer évig, de másodrendű nemzet. S ez akár kimondják, akár nem, tudva van. Ezen semmiféle növekedés nem segít. Ha százezer esztendeig él és növekedik, akkor sem jut túl azon az egyen, ami szükséges volna. S ez végtelenül szomorú, leverő nemcsak a szemlélőre, de az illetőre magára is. Gróf Széchenyi István talán ebbe őrült bele, hogy Kelet Népét ott a döblingi magány tépelődései közt másodrendű népnek látta, s nem volt reménye, hogy ebbe a taplóba bele tudja csiholni a szikrát.

A hitélet területén itt következik a megtérés, a „metanoia", a fordulat, a döntés. A vízzel való keresztség után a Szentlélekkel és tűzzel való keresztség. Az új ember feltámadása. Az új teremtés. Az, amit a Szentiratok sokféleképen iparkodnak kifejezni, megértetni, de amit megérteni. nem, csak átélni lehet. „Nem vagy többé szolga, hanem fiú, ha pedig fiú, Istennek örököse is Krisztus által." A szolgából semmiféle fejlődéssel, növekedéssel nem lesz fiú, ha száz évig szolgál is hűséggel, becsülettel. Éppenígy megtérés nélkül nem lesz soha, senki „érett keresztyén". Evangélikus anyaszentegyházunknak ismert, gyönyörű tanítása a hit által való megiga- zulásról, amely szerint ingyen, kegyelemből igazulunk meg, a Krisztusért, ez fejezi ki a megtérés követelményének elutasíthatatlan voltát a keresztyén ember életében. Az ingyen kegyelem lök rajtunk egyet, hogy túlessünk azon az akadályon, amely előtt egészen tehetetlenek vagyunk. Aki túl van rajta, nem fogja azt mondani, hogy csak akarnom kellett és megment.

Lehet-e ezt a megtérést forszírozni? Lehet-e mesterségesen előidézni? Nem. És egyetlen komoly evangelizácíó nem állítja, hogy ezt a szikrát ki tudja pattantam. Az Ágostai Hitvallás azt mondja, hogy a Szentlélek hitet ébreszt ahol és amikor Istennek tetszik, azokban, akik az evangéliumot hallgatják. De viszont minden komoly evangelizácíó is amint már mondtam, az Ág. Hítv. is evangelizációs irat) azon a nézeten van, hogy a megtérésről nem szabad hallgatni; az igehirdetéssel a megtérésre való alkalmat nem szabad agvoncsapni; a lelkeket nem szabad elaltatni; a Lelket nem szabad eloltani. A hit hangoztatása nem elég! Mit hiszel? „Hogy kegyelembe fogadtatom és bűneim megbocsáttatnak a Krisztusért!" íme, két aktus: kegyelembe fogadtatás és bűnbocsánat. Olyan dolgok ezek, amelyekre áment mondva szép nyugodtan ballaghat haza az igehallgató a vasárnapi ebédjéhez? Pedig hányán és hányán sétálnak évtizedeken keresztül „megenyhült lélekkel" vasárnaponként haza a templomból, anélkül, hogy csak egyszer is megtapasztalták volna az abszolució és remisz- szió megrázó erejét, vagy az adopció révén nyert újjászületést! A szolgából nem lett fiú.

A megtérést nem forszírozni, a megtérést prédikálni kell.