Evangélikusok lapja, 1931 (17. évfolyam, 1-46. szám)
1931-01-04 / 1. szám
1931. _____ EVANGÉLIKUSOK LAPJA Sz entlélek, vesznek erőt és lesznek Jézus Krisz- mutat rá. Az egyik a magyar lélek természete; a másik a magyarországi protestáns egyháztörténelemnek az a sajátossága, amely szinte egyedülálló a protestantizmus történetében, hogy nálunk még nem voltak ébredések. Ha az ébredések hiányát is a magyar lélek alkatára visszük vissza, akkor tulajdonképen csak egy akadály volna, t. i. a magyar lélek. S akkor az ébredési mozgalmak munkásainak azon kellene első sorban törni a fejüket, hogy a magyar lélek különleges minemüsége hogyan változtatható meg. Ha megtalálnék a kulcsot a magyar lélekhez, ha ki tudnánk nyitni lakatjait, ha át tudnánk alakitani egész vegyi ösz- szetételében, akkor tehát a munka ilyenformán egyszerűbb és több kilátással kecsegtető volna. Én azonban ebben a lélektani elméletben nem tudok hinni. Nem vizsgálom most azt, hogy mit tekintsünk magyar léleknek. Azt-e, ami a közös történelem folyamán és annak hatása alatt kialakult, vagy azt, ami egy bizonyos fajnak, mint magyar fajnak, a lelkét alkotja. Világos ugyanis, hogy az intéger Magyarország területén a protestáns egyházakban is a magyar faj mellett megtalálhatók egyéb fajok is: germánok, szlávok, kunok, jászok, törökök, tatárok. S ezek a fajok jórészt nyelvükben is megmaradtak. Az is világos, hogy a történelmi múlt nem egészen azonos Erdélyben, az Alföldön, a Felföldön és a Dunántúlon, sót még ezeknek egyes részein sem. Már most különös volna mindezek ellenére a magyar lélekkel indokolni meg azt, hogy sem Erdélyben, sem a Felvidéken, sem a Dunántúl nem volt lelki ébredés egyik keresztyén egyházban sem; sem a lutheránusok, sem a kálvinisták, sem a tótok, sem a németek, sem a magyarok közt. Meg kell állapítanunk azt, hogy magában véve nemcsak a magyar lélek, hanem minden emberi lélek nehezen teszi meg »a döntő lépést«, sőt tovább mehetünk: magában véve az emberi lélek képtelen megtenni a döntő lépést. Az ember Isten félelme nélkül és Isten iránti bizalom nélkül, vétkes kívánságokkal telitetten születik. Az ember a Szentlélek nélkül képtelen a jóra. Ha tehát nálunk nem voltak ébredések, akkor ennek oka az, hogy a Szentlélek, bár egyes lelkekben elvégezte is megszentelő, ujjá- szülő munkáját, nem ébresztett tömegmozgalmakat. Azt mondhatná valaki, hogy ez nagyon kényelmes álláspont. E szerint nem kell mást tennünk, mint várnunk a Szentleiket. Ennyit megtehetünk. S én azt mondom, csakugyan tus tanúi a földnek mind végső határáig. És mit csináltak erre a tanítványok az asszonyokkal együtt, mintegy százhúsz főnyi sokaság? Bementek Jeruzsálembe, felmentek a felsőházba és »mindnyájan egy szivvel-lélekkel foglalato- sak valának az imádkozásban és a könyörgésben«. Azon a nevezetes pünkösdi ünnepen is mindnyájan egy akarattal együtt valának és azután teltek meg mindnyájan Szentlélekkel. Azután a jeruzsálemi gyülekezetről a második részben azt olvasom, hogy annak a gyülekezetnek a tagjai foglalatosak voltak az apostolok tudományában és a közösségben, a kenyérnek megtörésében és a könyörgésekben. Mindnyájan, akik hittek, együtt voltak és mindenük közös volt. Igcn^ nekünk nincs más teendőnk, mint várni a Szentielket. De várjuk-e? S ha eljő, észrevesszük-e, s ha észrevesszük, engedelmeskedünk-e néki? Figyeljük csak meg: Jézus előre megmondja az övéinek, hogy az Atya Ígérete valóra válik, a Szentlélek eljő reájuk, erőt nyernek, és az apostok engedelmeskedtek, hittek ennek az igének s úgy viselkedtek, ahogyan az ige megkövetelte. Nekünk is megvannak Ígéreteink, megvan az ige és a szentségek, amelyek által adatik a Szentlélek. De tessék nekem felelni arra a kérdésre, hogy az igét hallgatva, avagy a szentségeket élvezve gondolunk-e arra, kivánjuk-e azt, hogy a Szentlélek jöjjön ránk és belénk, alakítson át bennünket, munkálja bennünk az újjászületést? Tessék meggondolni, nem azt halljuk-e mindenfelől, hogy az épülés, az Istennel es emberekkel való megbékélés, az áhitat, a lelki felemelkedés, az elmélyedés a cél? Hallgassuk az igét figyelemmel és buzgósággal, éljünk a szentséggel méltóképen! Ez igen. D ea Szentielket, az Atya ígéretének beteljesülését, az újjászületést, az méltóképen! Ez igen. De a Szentielket, az Atya óembernek megöletését, az uj embernek feltámadását várni, azért imádkozni, könyörögni; egy szivvel-lélekkel együttlenni, egy akaraton lenni? A reformáció egyházai tiltakoznak minden úgynevezett opus operatum ellen, vagyis hogy a szertartásos cselekvények már mint az egyház cselekvényei hatnak az emberekre az emberek merőben passzív és részvétlen jelenléte dacára is. Helyes. Ámde vigyázzunk, hogy az opus operatum egy másik ajtón, még talán veszedelmesebb módon megint be ne férkőzzék! Ez az ajtó pedig az, amikor egyáltalán nem várunk semmit, semmi isteni beavatkozást, semmi isteni munkát, semmi mennyei erőt. Ez a végzetes opus operatum, mikor a lelkész beéri az ige hirdetésével és a szentségek kiszolgáltatásával, a gyülekezet pedig beéri az ige meghallgatásával és a szentségek élvezetével, s utána lelkész és gyülekezet megy kiki a maga útján, mint aki dolgát jól elvégezte. Amikor azon töprengünk, hogy miért nem volt nálunk nagyobbszabásu ébredés és miért megy olyan nehezen előre az ébredési mozgalom, akkor először is jól jegyezzük meg, hogy az ébredés a Szentlélek munkája, s az emberi munkások csupán gyarló eszközök. Másodszor jegyezzük meg, hogy az igehirdetői munkát és a szentségek kiszolgáltatását úgy
