Evangélikusok lapja, 1931 (17. évfolyam, 1-46. szám)

1931-01-18 / 3. szám

1931.

EVANGÉLIKUSOK LAPJA

19.

Jézus Krisztus váltsága megszabadíthat-e bennünket a bűntől és a kárhozattól, eljuttathat-e az üdvösségre. Az a kérdés, hogy a földre született ember csakugyan olyan bűnnel születik-e, amely kárhozatra méltóvá teszi, amely örök halált okoz; vagy pedig a „emberi gyarlóság“ valami gyermekbetegség, bárányhimlő, ótvar, amiből magunktól kinövünk. Manapság, amikor az állam mindenre képesnek és alkalmatosnak érzi magát, amikor a népszövetség és egyéb tanácsok orvosságot kotyvasztanak minden betegségre, sokan hajlanak még az egyházakon belül is azon nézet felé, hogy az ember mindent megcseleked- hetik, amit akar, s csak akarni kell itt lesz az aranykor; ámde az egyház, ha szintén így vélekedik, megtagadja Urát. Mert ha konferen- ciás banketteken meg lehet menteni a világot, akkor miért kellett Őneki meghalnia?

A protestánsok, akik azt mondják, hogy övék a Biblia, a pelagiamzmusban, a cselekedetek értékelésében semmivel sem maradnak manapság a római egyház mögött. Egy-egy templomépítés, árvaház-létesítés stb. manapság nálunk is olyan papi érdem, amely honorálást joggal kívánhat egyházi és világi oldalról. Az egyház cselekedeteiben, alkotásaiban akar megigazulni. Az állam támogatásának minél nagyobb arányú igénybevételével. Nem a „világnak“ akarunk-e imponálni akkor, midőn jubileumokkal és egyéb ünnepségekkel felhívjuk a világ figyelmét — rendszerint nem igen hederít oda — hogy mennyi mindent „cselekedtünk“? Holott akármennyit tettünk, haszontalan szolgák vagyunk és dicsekvésünk még haszontalanabb szolgákká tesz bennünket. A „miles gloriosus“ juthat eszünkbe, a „hencegő katona“, ama nevezetes obsitos, aki aggkori győngeségében ifjúságának képzelt hőstetteivel dicsekedik, mert hiszen amit a múltban őseink tettek, azt nem mi vittük véghez. Az ősök alkotásai inkább arra volnának jók, hogy nekünk, az epigonoknak, a silány utódoknak, a szégyenpírt kergessék az orcánkba, ök szenvedtek, s ez legyen ok arra, hogy egy kényelemben élő atyafi a saját koponyájára fonjon babérkoszorút?

•Ha a bűn nem olyan fekete, mint a Szentírás festi, ha Krisztus vére helyett az erkölcsnek és a műveltségnek a szappanja is fehérre tudja mosni, akkor az egyház mint egyház feleslegessé vált, akkor működéséből kiveszett a rugó, akkor nincs mondanivalója a világ számára. Miért fáradozna az egyház a lelkek megmentésén, ha nincs mitől megmenteni őket? Ha könnyen vesz- szük a bűnt, akkor semminek tekintjük a büntetést. Ha könnyűnek vesszük a büntetést, akkor semmibe vesszük a megváltást. Ha az egyház lemond a bűnnek szentírásszerű tanáról és annak tanításáról, hogy Krisztus vérére van szükség a megváltásban, akkor nem nevezhető evangélio- minak. Az egyház azonban erről nem mond le. Célja, rendeltetése mindig az marad, hogy lelkeket mentsen meg azáltal, hogy először meggyőzi őket a bűnről, másodszor bűnbánatra vezeti őket

és harmadszor hirdeti a teljes és ingyen való kegyelmet a megfeszített Krisztusban. Az egyház célja a bűnösök megmentése!

Diakónus.

Levél a szerkesztőhöz.

Miután lelkész karunk anyagi helyzete ügyében beküldött soraimat ugyan nem közölte b. lapjában, de az 1931. I. számban mégis hosszabb üzenetre méltatta azokat s Így az azokban érintett ügyet szóvátette a nyilvánosság előtt, sőt a segítés módjára nézve határozott javaslata is van, azért szíveskedjék megengedni, hogy b. üzenetére ugyancsak a nyilvánosság előtt egész röviden reflektálhassak.

Teljes mértékben egyetértek Szerkesztő Úrral abban, hogy lelkészi karunk anyagi nyomorának a nyilvánosság előtt való pertraktálása nem megfelelő. Ezt soraimban ki is fejeztem. De hát várjunk és hallgassunk, mig karunk egy része a ki nem heverhető anyagi romlásba jut? Avagy ne próbáljuk-e meg legalább azokat a módokat, melyeket Nagytiszteletű Szerkesztő Ur megemlít s ne gyüljünk-e legalább egyszer össze s tegyük egymás és családjaink iránt való tartozó kötelességből, kellő előkészítés után, teljes komolysággal, magasztos és szent hivatásunkhoz méltó lélekkel és módon megbeszélés tárgyává azt, miképpen tudnánk esetleg egyházunk és a magunk körén belül segíteni a nehéz helyzeten? Vagy minden társadalmi osztálynak s egyházunk mindenféle alkalmazottainak szabad valamit tennlök, hogy magukat és hozzátartozóikat átsegítsék a reászakadt nehéz gazdasági helyzeten, csak a lelkészi karnak nem volna szabad? Csak mi nézzük némán és tétlenül, hogy a „sokgyermekes falusi lelkészcsaládok kilátástalan helyzete, gyermekeik siralmas jövendője" minden következményeivel együtt elborítván azokat, menthetetlenné tegye anyagi helyzetüket. Seglttessünk és segítsünk lehetőleg mindenkin, csak azokon ne, akikről való gondoskodás egyik legszentebb erkölcsi kötelességünk ?

Hát jöjjön össze az az egyetemes lelkészegyleti közgyűlés, amelyen teljesen magunk és magunk között tárhassuk fel helyzetünket s kereshessünk módot arra- nézve, hogy a Nagytiszteletű Szerkesztő Ur által is kilátástalannak és siralmasnak ismert helyzeten és jövendőn hogyan tudnánk legalább is könnyfteni. Akik hivatottak ilyen közgyűlés összehívására, készítsék azt elő s hívják össze minél hamarább. Legyen legalább lelkészi karunk minden tagja előtt nyilvánvalóvá, hogy, ha nem „kiáltanak" is „nyomorgók", kiált sok lelkészcsaládban a nvomor önmaga helyett.

Lelkészi karunk tagjai pedig jöjjenek össze teljes számmal s legalább annyit kíséreljünk meg, hogy nem lehetne-e legalább a lelkészgyermekek „siralmas jövendőjén" envhltenünk. Hiszem, hogy a Szeretet Lelke útat és módot fog találni a segítségre.

Nagytiszteletű Szerkesztő Urnák kiváló tisztelettel sz. szolgatársa Sch. J.