Evangélikusok lapja, 1931 (17. évfolyam, 1-46. szám)
1931-01-18 / 3. szám
18. EVANGÉLIKUSOK LAPJA 1931. nael kérdésére. „Én adok néktek szájat és böl- cseséget.“ Milyen kézenfekvő és természetes Filep szava: Jer és lásd meg! Filep szavával az egyház beszél: az egyház feladata Jézusra magára mutatni, a lelkeket őhozzá elvezetni, Minden kétely eloszlik, minden kifogás hiábavalóságnak bizonyul, minden húzód ozás megszűnik, ha szemtől-szembe kerülünk Jézussal. Távol tőle, nem ismerve az ő szentségét, igazságát és szeretetét mímelhetjük a világ fintorait, idézhetjük a világ bölcseségét, s megpróbálkozhatunk a hivő lelkek zavarba ejtésével. De ha egyszer ott álltunk a Krisztus előtt, akkor megtelik a szív és vallást tesz a száj: Te vagy az Isten Fia, te vagy az Izrael Királya! S ezzel kezdődik az új élet, a növekedés a Krisztusban, amint a Krisztus növekedik bennünk és számunkra, „Nagyobbakat látsz majd ezeknél.“ Az egyház rendeltetése. Miért tartjuk fenn iskoláinkat? Miért építünk és rendezünk be nagy költséggel templomokat? Miért tartunk konferenciákat, közgyűléseket? Mire valók a külmissziói és belmissziói egyesületek, a különböző szövetségek, egyletek, társaságok és társulatok? Minek mindez? Miféle cél lebeg a szemünk előtt? Költségvetéseket és adósságokat csinálunk, iparkodunk valahogy előteremteni, rendszerint kivetés útján előteremteni, a szükséges összegeket, kamatra, tőketörlesztésre, fizetésekre. Az adózók zúgolódnak, nemcsak ott, ahol sok az adó, ott is, ahol aránylag kevés az adó, mert az adó mindig több, mint az ember szeretné. Tudják-e az egyháztagok, hogy mindez mirevaló? Mi az egyház rendeltetése, célja? A „gazdasági válság“ egyre erősebben sanyargat bennünket. Az emberek kénytelenek jól megforgatni minden fillért, mielőtt kiadnák, s a belátóbbak felülvizsgálják kiadásaikat, pénzkezelésüket abból a szempontból, hogy hol lehetne valamit megtakarítani, s eközben latolgatják, hogy ez vagy amaz a kiadás kifizeti-e magát, érdemes-e. És amire nem érdemes a pénzt kiadni, ámde mégis valamilyen okból oda kell adni érte a pénzt, az ellenszenvet kelt. Vájjon hányán sorolják az egyházi adójukat azok közé a kiadások közé, amelyek nem érdemesek, de mégis fizetni kell? Sokfelől hallom, hogy nagy egyházi adóhátralékokra lehetünk elkészülve a gyülekezeteknél. A tagok nem bírnak fizetni. Lehet, hogy vannak, akik nem birnak fizetni. Általánosságban azonban a hátralékok és a zúgolódások mögött más, és pedig lelki motivumok dolgoznak. Amire az emberek érdemesnek tartják a pénzüket kiadni, arra odaadják az utolsó fillérüket is. Számos példa van erre. Sőt még kölcsön is vesznek fel pénzt, adósságot csinálnak. Hány olyan egyháztag van. aki kész arra, hogy adósságot csináljon, hogy elmehessen a bálba, vagy zsurt rendezhessen? S hány olyan akad, aki adósságot csinál, hogy az egyházi adóját kifizethesse? Azt hiszem, hogy erre a két kérdésre adott őszinte felelet mutatja, hogy sokan mennyire értékelik az egyház munkáját. Persze, iparkodunk érdeklődést kelteni az egyház iránt. De amikor az érdeklődést fel akarjuk kelteni, micsoda célzattal tesszük ezt? Azért, hogy bővebben adakozzanak? Vagy pedig azért, hogy megmentsük a lelkünket? Amikor vallásos estélyeket, koncerteket, teákat rendezünk, előadásokat tartunk, egyesületeket alapítunk, mire gondolunk? Arra, hogy megmutassuk, hogy még mink is vagyunk? Arra, hogy megkedveltessük gyülekezetünket, egyházunkat? Arra, hogy legyen bevétel erre vagy arra a jótékony célra? Arra, hogy az egyháztagok megismerkedhessenek egymással? Arra, hogy „ismeretterjesztéssel“ foglalkozzunk? Vagy pedig gondolunk arra is, hogy a lelkek a Krisztus nélkül elkárhoznak, a pokolba kerülnek és ott örökké szenvedni fognak? Mert az egyháznak ez az egyetlen, saj átlagos célja, hogy veszendő lelkeket mentsen meg azáltal, hogy elvezeti őket bűneik megismerésére, megbánásra és a Krisztusban megjelent üdvösség megragadására. Ha ezt a célt szem- elől tévesztjük, vagy azt véljük, hogy a lelkek Krisztus nélkül sem vesznek el, hogy ilyen nagy veszedelem egyáltalán nem fenyegeti a lelkeKet, akkor az egyházat feleslegesnek tartjuk. Akkor arra nincs szükség. Népművelődési előadásokkal és népjóléti minisztériummal, iskolákkal és egyetemekkel, nyugdíjakkal és megfelelő munkabérekkel mindent rendbe lehet tenni. Akkor az egyház minden erőfeszítése odairányul, hogy önmagát fenntartsa; hogy létezését olyan humanitárius és kultúrális tevékenységgel indokolja, amelyek a világ szemében értékesek, de a lelkek megmentéséhez édes-kevés közük van. A Krisztus egyháza, ha lényegbeli célját és rendeltetését feledi, mellőzi vagy lenézi, akkor mindenáron „tenni“ akar valamit. Beleártja magát a világ hiábavalóságaiba. Keze vagy a lába akar lenni a Mammonnak, a Hatalomnak, az Erkölcsnek, a Világ Tekintélyeseinek, a Hiúság Oszlopainak. Büszke arra, hogy milyen szolgálatokat tett a Kultúrának, a Civilizációnak, a Gondolkodásnak. Egész valójával belefekszik a jelenvaló világba és hordja a téglákat a Bábel Toronyhoz az emberi gőg szolgálatában. Az egyház büszke lesz alkotásaira. Cselekedeteiben akar megígazulni; míg tanában azt hirdeti, hogy egyedül a hit üdvözít. A Pelagius eretnekségébe esik, műveiben akar űdvözülni. Életével megtagadja a Krisztust, aki nem mutathat rá más alkotásra, mint a keresztre, amelyet ellenségei ácsoltak és amelyre ráfeszítették. Az a kérdés, hogy van-e a világban bűn, s ha van, hogy a bűnnek olyan rettenetes következményei vannak-e, amilyeneket az egyház tanít; s ha ilyen következményei vannak, akkor a
