Evangélikusok lapja, 1931 (17. évfolyam, 1-46. szám)

1931-05-24 / 21. szám

XVII. évfolyam. 1931. május 24. 21. »ini. SzerfctsztfisiB ts kiadóhivatal: Alapította : OR. RlfTIY SIIOOR püspök. LEBENY (Koson n.) Kiadta : I LUTHER - SZŐ VÉTSÉG. Postatakarékpénztári csekkszámla: 1290. SitrkMiUtérl UI«Mi NÉMETH KÁROLT «aper«». Mtaielenlk hetenként eovszer, vasárnap. Eiinzetési ár: ítész évre 6 P. 40 Ilii., félévre 3 P 20 (HL negyedévre 1 P. 60IIIL ín sihm 16 Ilii Hirdetési árak aegepvezés szerint. Pünkösdi keserűség. „Ezeket pedig mikor hallották, szivökbeo raegkeseredéDek, és mon­dának Péternek és a többi apostolok­nak: Mit cselekedjünk, atyámfiai, fér­fiak?“ Ap. Csel. 2, 37. Pünkösdi örömről, tüzes nyelvekről, a Szent­lélek kitöltetéséről sokat hallunk, olvasunk így Pünkösd-tájban. Még politikai lapok vezércikkei­ben is megjelenik a Szentlélek fényes, tüzes láng­nyelvek alakjában és persze azt óhajtja prédiká­tor és vezércikkíró egyaránt, hogy az egyház­tagok, illetve a polgártársak teljenek meg Szent­lélekkel s mindazokkal az adományaival, ame­lyek egyházi politikai vagy egyházpolitikai szem­pontból kívánatosak. Vagyis az a kívánság jut kifejezésre, hogy mindenki részesüljön abban az adományban, amit Krisztus a tanítványainak ígért meg, s amelynek révén a tanítványok apostolokká lettek. Csodálatos, hogy általában véve a keresztyén- ségben így Pünkösd táján mennyire megfeled­keznek az emberek a köteles szerénységről és alázatosságról. Mindjárt és tüstént bele szeret­nének csöppenni az apostolságba s nem minden önteltség és önámítás nélkül megfeledkeznek a pünkösdi történetben arról a sokaságról, amely nem apostolokból állott, hanem az apostol hallga tóságából tevődött össze. Még csodálatosabb, hogy erről nemcsak az ünneplő gyülekezetek, hanem az ünnepi igehirdetők is meg szoktak feledkezni. A prédikátor el szokott feledkezni arról, hogy azok, akik pünkösdi harsonáit hallgatják, esetleg talán nem azok közül valók, akikre most azonnal, a délelőtti istentisztelet folyamán a Szentlélekkel való megkenés dicsősége várako­zik, hanem olyanok, akik életükben szavaikkal, cselekedeteikkel, gondolataikkal, terveikkel a Krisztust öldöklik. A prédikátor nagyon hajlik arra, hogy megfeledkezzék önmagának feltenni a kérdést: Barátom, férfiú, hová, kik közé tarto­zol te tulajdonképen? Azok közé-e, akik aposto­lokká avattattak, vagy azok közé, akikben a Szentlélek első munkája az lenne, hogy a szívü­ket megkeseríti? A Pünkösd ünnepe, a hagyományos ünnep- lési mód által igen könnyen lehet az igehirdető­nek és az igehallgatónak tőrévé. A Pünkösdöt ünneplő szónok és gyülekezet olyan magától értetődőnek veheti, hogy nekik az apostolok, a Szentlélekkel megteltek seregében van a helyük, hogy egy lépéssel közelebb juthatnak a pokolhoz. Általában sokféle okunk van manapság arra, hogy elkeseredjünk és szívünkben megkesered­jünk. Azokat a dolgokat, amelyek bennünket aggasztanak, keserítenek, emésztenek, hétköz­napiaknak nevezzük s az élet kellemetlen reali­tásainak. A hétköznapok gondja, pora, sivársága elől, az életnek nyomorúságos realitásai elől menekülünk az „ünneplésbe“. Felüdülést kere­sünk. Valamit, ami optimizmusra, derűre tud bennünket hangolni. Szeretünk néha megjelenni Bethesda tavának tornácainál, ahol van valami, amibe belevethetjük magunkat. Jólesik hallanunk a piaci lárma és kúfárkodás után méla füzfasípot, tilinkót vagy akár tárogatót és harsonát is, hogy elringathassuk magunkat valami délibábos han­gulatban. A pünkösdi történet azonban kérlelhetetle­nül rámutat az apostolok kicsiny társasága mel­lett egy nagy sokaságra, amelyik a pünkösdi prédikáció hallatán szívében megkeseredik. Le­gyünk pedánsak, és mondjuk ki, hogy az eredeti szövegben nem az áll, hogy megkeseredtek, ha­nem az, hogy az apostol beszéde a hallgatóknak szívébe nyilalott, ha ugyan tudjuk még, hogy a nyíl a szívbe beleszúr és pedig halálosan bele­szúr. Az az első keresztyén gyülekezet ott Jeru­zsálemben olyan emberekből került ki, akiket az apostoli prédikáció, az evangéliom első nyilvános hirdetése halálosan megsebesített. Péter apostol egy rettenetes ellentétre mutat rá a prédikáció­jában: „Ürrá és Krisztussá tette Isten azt a Jézust, akit ti megfeszítettetek.“ Kiknek prédikálunk mi? miféle prédikációkat hallgatunk mi? Csakugyan megengedhető-e ebben a bűnökkel megterhelt, Isten előtti felelősségről tudni nem akaró, az aranyborjú körül táncoló, hitetlen világban, hogy a „sátoros ünnepen“ a templomban vizitelő soka­ságban a „szentek“ gyülekezetét lássuk és szólít­suk meg? Amikor személytelen mondatokban és általános frázisokban beszélünk a hitetlenségről, szekularizmusról, anyagiasságról, pénzimádásról, erkölcstelenségről, vájjon nem tudjuk-e, hogy mindezeknek a bűnöknek képviselői közül egy­némelyek ott ülnek a templom padjaiban éppen

Next

/
Thumbnails
Contents