Evangélikusok lapja, 1931 (17. évfolyam, 1-46. szám)
1931-05-10 / 19. szám
148. EVANGÉLIKUSOK LAPJA protestantizmus mostani helyzetéről. A múltban egyházunkat a hitvallásos hűség, élő hittudat, bámulatraméltó áldozatkészség jellemezték. Az erő ekkor gyengült, az egység akkor bomlott meg, amikor az egyházba a pártpolitika, a nemzetiségi politika és a racionalista teológia vonultak be. Ezek az irányzatok meggyöngítették az egyház ellenálló képességét a forradalmak és a felvilágosodás időszakában fellépő eszmeáramlatokkal szemben. Dr. Kiss Jenő prodékán vallásos estélyen beszélt ,,Korunk válsága és az egyes ember“ témáról. Az Istentől elfordult ember önmaga idézte fel saját válságát. Az emberek játszottak az istenellenes világnézettel. De hibáztak az egyházak is, mert a keresztyénség ellen indított támadásokat nem verték vissza. A feladat az, hogy a baj leplezetlen feltárása után rámutassunk, hogy az Isten nélkül élő ember és nép sorsa a pusztulás. Amint a világmérgezés az egyeseken át történt, úgy kell a javulásnak is az egyes emberek útján bekövetkezni. (Folytatjuk.) Felhívás egy Országos Prebister Konferencia megtartására. Ef. 3. 20-21. Valóban nehéz idők mindenkire nézve. — Ez írás egyetlen olvasójának sem kell ezt különösebben magyarázni. — Arra azonban fel akarom hívni az olvasó figyelmét, hogy a nagy nyomorúság, békétlenség, csapás, bizonytalanság éppen azokban az időkben szakadt ránk, mikor a hitetlenség és egyháziatlanság nagyobbak voltak, mint valaha! Csak a vak nem látta, hogy az utóbbi évtizedekben mint vetette rá magát az ember tisztán a föld kincseire, miként rohant bele a bűnös örömök utálatosságába, s mint tellett meg még a falvak tiszta levegője is az anyagi világ imádatával. — »Félre mindent az útból, ami a meggazdagodást, vagy az élet kiélvezését akadályozza!« — ez volt s ez jórészt még ma is az emberek jelszava. S elfordultak az Istentől. Ennek az eredménye itt van: pusztulás és nyomorúság. A romlás kikezdte az egyházat is. Kívül és belül meglazultak az egyház épületének az eresztékei. Gyülekezeteink anyagi ügyeik vitelében és lelkileg is egyaránt leromlottak bizonyos fokig. A hívekből az egyház anyagi ügyeit illetőleg itt-ott kiveszett nemcsak az áldozatkészség, hanem a puszta kötelességtudás is. Nem érzik azt, hogy az egyház az övék, derék, erőshitű, istenfélő apáktól, ősöktől származott drága örökség. Lelkileg ugyanilyen romlás lett úrrá sok gyülekezet tagjai között. Minek szépítsük a dolgot? Meg kell állapítani, ki kell mondani a tényt: híveink nagy serege bálványokat imád és bűnök rabszolgája lett. Körül kell csak nézni: falvaink pusztulnak s az arcokon ott van a pusztulást okozó bűnnek sápadtsága. A régi tisztaságnak, szemérmességnek, jószívűségnek, önzetlenségnek, hitnek és egyenességnek sok helyen már csak utolsó maradványai küzdenek az új időknek 1931. hitetlen, önző, örömkereső, vétkes, anyagias szellemével. Van-e szabadulás? Van. A bűnök, az anyagias, önző élet, az Istentől való elfordulás a pusztulás sírjának szélére vitt. Minden józan ember belátja, hogy a gonosz vezetőnek, a sátánnak egyszer fel kell már mondani s hogy a bűn útjáról vissza kell fordulni. Van szabadulás! De egyedül csak azok számára, akik nem tétováznak tovább, hanem megkeresik az Isten útjait. Vissza kell térnie tehát az egyház iránt való szeretetnek, hűségnek. Uj életet, igazi békességet és boldogságot egyedül csak az egyház teremthet az Istennek kegyelméből, melynek vezetői és tagjai leszámoltak a mai idők súlyos vétkeivel s szívvel és lélekkel, áldozattal és cselekedettel az Ur Jézus Krisztust akarják követni. Az egyházat az Isten rendelte, ugyancsak ő rendelt szolgákat is annak igazgatására és növelésére. Az a férfi tehát, aki az egyházat szolgálja, legyen tudatában annak, hogy ezzel az emberek új, áldott, békés életének, igazi boldogságának s az Isten ügyének szolgálatában áll. A gyülekezet minden tagjának kötelessége szolgálni az egyház érdekeit. De a gyülekezetnek vezetői is vannak, akiknek őrállóknak, vigyázóknak kell lenniük a gyülekezet fölött s akiknek ehhez képest nagyobbak és fokozottabbak a kötelességeik. Komoly szükség van arra, hogy a presbiteri hivatás nagy és értékes szépségét, a presbiter komoly kötelességét felmutassuk. Mivé lett nálunk ez a nagy- fontosságú tisztség? Őszintén beszélünk. Az igazságtól, a tényéktől, ezeknek kimondásától nincs miért félhi. Ma a presbiterség sokak vállán felesleges nyűg, némelyikén megkívánt dísz, de még a munkára kész, az őszinte jóakarattal telt, hithű és egyházszeretö férfiak is, presbiterségre elhivatván, legtöbbször egyszerűen nem tudják, hogy az egyház életében milyen fontos szerepet kellene betölteniök. A lelkűk nem érez benső kapcsolatot az egyház ügyeivel. így évről-évre üti-véti a dolgát, egyszer azután csak lekerül válláról a hivatal. Ha nyűg volt az, akkor »elég volt a teher- ből«, ha tetszett neki, kis kérésre viseli tovább a munkanélküli, érdektelen tisztséget. Pedig milyen komoly feladatok, milyen súlyos és mégis örömteljes kötelességek állanak az egyház presbitere előtt! Milyen szép és tág a munkatér, amely nyitottan áll előtte! Az egyház állapota ma még nehéz. Kívül és belül veszedelmek járnak, de az Isten kegyelme velünk van. Megépülnek szilárdan, kősziklára az ingadozó alapok s ez a sok vihart, sok belső nyomorúságot keresztülszenvedett magyar evangélikus egyház fog látni dicsőséges napokat. A jövendőért azonban munkálkodni kell. A súlyos helyzetből Isten csak munka, hűséges, ha kell, áldozatra is kész munka árán fog kiszabadítani. Magyar evangélikus egyházunknak különös jelensége az a lelki szétszaggatottság, amiben gyülekezeteink egyházkerületi és egyházmegyei határok szerint élnek. Mintha nem is egy egységes magyar evangélikus egyház lenne, hanem legalább is több. Az utóbbi esztendők alatt ugyan mind erőteljesebben megnyilvánul a vágy arra, hogy a teljes összetartozandóság,
