Evangélikusok lapja, 1931 (17. évfolyam, 1-46. szám)

1931-04-12 / 15. szám

IM. EVANGÉLIKUSOK LÁPjÁ Í9$i.

s hozzá hat különböző nyelven beszélnek. Lehetetlenség tehát imával kezdeni, mert az a sok új ember, akik vasárnaponként először vannak jelen az istentiszteleten, nem tudná, mit jelent és zavart okozna. Tehát a prédikációval kell őket előkészíteni az imádkozásra.

Igehirdetés közben két tolmács van mellettem, egyik jobbfelől, a másik balfelől, akik minden egyes mondatomat megismétlik. A jobbfelől álló pahuin nyelvre fordít, a másik a baloldalon bendzsabi nyelvre, amelyet többé-kevésbbé megértenek mindazok, akik Afrika belsejéből jönnek. A jobbkezemfelőli tolmács vagy Sombunaga, a misszió szabója, aki keresztyén, vagy a kórházi ápoló, Mendume, ciki még nem keresztyén. Balkezem felől Boulingui és Dominik felváltva tolmácsolnak, ezek sem keresztyének még; mindketten kórházi ápolók.

Nem kívánhatom a hallgatóimtól, hogy olyan feszesen üljenek, mint valamely elzászi templom hívei. Nem veszek tudomást arról, hogy azok, akiknek tűzhelyük a két osztály közti téren van, hallgatás közben főzik az ebédet, hogy egy édesanya kisgyermekének a haját mossa és fésüli, hogy az egyik ember a hálóját javítja, amelyet az épület eresze alá akasztott fel, s hogy sok másféle dolog megy végbe. Még ha valamelyik vadember arra használja is fel az időt, hogy a fejét pajtásának az ölébe hajtsa és hajzata vadászterületté alakuljon át, nem szakítom félbe a mulatságukat. Mert mindig akadnak itt új emberek, s ha az istentisztelet alatt folyton figyelmeztetnem kellene őket, az istentisztelet ünnepélyessége még nagyobb csorbát szenvedne, mint így; tehát hagyom őket. Nem veszem észre a kecskéket és juhokat sem, amelyek a hallgatóim sorai közt járnak kelnek, sem a sok takács- madaart, amelyek a közeli fákon fészkelnek és olyan lármát csapnak, hogy fel kell emelnem a hangomat. (Folytatjuk.)

Az idők végének jelei?

(Válasz a Szerkesztő úr cikkére.)

Beküldött cikkem végén hangsúlyoztam, hogy én nem számítok s nem latolgatok, csupán az égi jelek értelmezése tekintetében kértem irányító választ. Ezt nem kaptam meg, ehelyett olyan megállapításokat olvashatok ki a Szerkesztő úr cikkéből, hogy Krisztus Urunk eljövetelén többnyire olyanok gondolkodnak, akik nem tudnak gondolkodni és hogy a világ végéről való henye elmélkedés a messziről szemlélőnek hiábavaló latolgatása.

Nem egyéni, illetve személyi kérdésben írok választ, csupán arra akarok rámutatni, hogy ha valakit igazán várunk, akkor az illetőnek eljövetelére figyelünk is. A messziről jövő családtagot — ha az érkezését jelezte — szívszorongva várják és minden ajtónyikorgásnál, kocsizörgésnél

vagy lábdobogásnál önkéntelenül is feltör a kérdés: hátha már jön, hátha ő az?

Pál apostolról azt írják a theológusok, hogy még életében várta az Űr visszajövetelét. A Thes- salonikabelieket nem is a várakozás miatt, hanem a semmittevés és lustaság miatt korholja meg, akik közül néhányan ez alapon dolgozni sem akartak. A Korinthusbelieknek — így olvasom azt egy ev. lelkész könyvében — azért ajánlotta oly hangsúlyozottan a nőtlenséget is, mert az Ür visszajövetelét várta.

Luther írásaiból is sok helyen van utalás az idők, illetve az állapotok romlásából az Ür eljövetelére. Pedig ezek szentéletű férfiak voltak, akik bírták a Szent Lelket!

Vájjon ezek is henye elmélkedők voltak?

Én úgy látom, hogy akik az Űr eljövetelét várják, azok figyelnek is, hogy vájjon mikor jön az Ür? Nem számítanak, nem spekulálnak hit nélkül, csak egyszerűen várnak és figyelnek. Mert a vigyázásra való felhívás figyelést követel s nem csak egyszerű várakozást. Ha figyeléseik közben mégis tévednek, azon nem bosszankodnak, hanem örülnek, hogy a világ kegyelmi ideje még meghosszabbíttatott. Pál apostolt várakozásának be nem teljesedése nem taszította a hitetlenségbe és a bűnbe, azonképen a mai várakozókat sem. A részünkre megíratott isteni kijelentés titkain alázatos szívvel elmélkedni lehet és kell is, mert amit a Szent Lélek megíratni jónak látott, az a mi vigasztalásunkra, erősítésünkre és okulásunkra lett megírva, hogy azok után tudakozódjunk s el ne hanyagoljuk azokat.

Az égi jelek értelmezésére pedig hadd idézzem Dániel prófétát, aki a VIII. rész 10. versében az égi sereg és a csillagok megtaposásáról beszél. Egy 1660-as fordítású magyar Biblia idevonatkozó jegyzete szerint égi seregen az Isten népét és a csillagok alatt a fejedelmeket, a papokat és a szentéletű embereket kell érteni. így tehát ezen az alapon több jogcímem van a beküldőitek szerinti értelmezést fenntartani, mint azt ellenmegokolás nélkül visszavonni.

Én — hála Istennek — távol állok az atheis- mustól, a pantheismus és a stoicizmus eszméitől és azok tanaira nem is kíváncsiskodom. Az adventisták számítgatásait sem utánozom, mert azt már bűnnek tartom. Én csak a jelek értelmezése tekintetében voltam bátor egy véleményt megkockáztatni, mert úgy vélem, hogyha a mi Urunk jelekről beszél, akkor ezt nem azért tette, hogy behunyjuk a szemeinket előlük, hanem, hogy észrevegyük azokat. Arról sem írtam, mintha Krisztust a katasztrófák alatt nélkülözve és mellőzve, csak azok után várnók őt.

A világháború, az utána bekövetkezett lelki és gazdasági válság, a szeretetnek vagy az igazságnak még a látszatát sem megközelítő békék nem oly jelentéktelen epizódok, amelyek felett álmos tekintettel átsuhanhatnánk. Ezek fontos határkövei az idők végének.

Mindamellett nem félek, mert tudom, hogy