Evangélikusok lapja, 1931 (17. évfolyam, 1-46. szám)
1931-04-05 / 14. szám
106. EVANGÉLIKUSOK LÁPJA 193Í. Bodelsehwingh, mint theológus ni. Harmadik nagy alkotása Bodelschwingnek, a toeológusnak, a theológiai főiskola. Az első gondolatok 1895-ben jelentkeztek, amikor Har- nacknak az apostolicumra vonatkozó megjegyzése, melyet ő nem szánt nyilvánosság elé, nagy port vert fel. Bodelsehwingh nem szólt bele a vitába, de egy röpiratot adott ki „Szabad theológiai fakultás“ címen. Ebben felteszi a kérdést, hogy ugyanaz a keresztyénség, melynek joga van a kül- és belmisszíó terén a hivatalos egyháztól függetlenül intézményeket létesíteni, miért ne volna jogosult az államegyházzal szemben nagyobb szabadságot élvező theológiai fakultást létesíteni. Bodelsehwingh tisztában volt azzal, mennyit ártott a német ev. egyháznak, hogy egészen az állam karjaira hagyatkozott s közben álomba merült, ő maga is Bázelben olyan professzoroktól nyert legtöbbet, akik nem az állami fakultás alkalmazottai voltak. A röpirat nagy visszhangot, de leginkább ellenvéleményeket váltott ki még Bodelsehwingh barátainál is, Sokalták, hogy Bodelsehwingh fakultásról beszél. Annyi eredménye azért volt ennek a felszólalásnak, hogy egy baráti kör a Bonn-i egyetem mellé otthont állított fel, amelyben a mélyebb lelki élet és szolgálat után vágyódó theológusok tanulmányaik terén is speciális vezetést kaptak. A dolog oly gyorsan ment, hogy 1896 nyarán az első tanulók, köztük Bodel- schwingh legkisebb fia, bevonulhattak az új intézménybe. Valami volt ez is, de nem az, amire Bodel- schwingh vágyott. Ennek később, más úton kellett létrejönnie. 1903 nyarán egy fürdőhelyen megismerkedett Speckmannal, a híres író apjával. Speckmann korábban Harms Lajos missziói iskolájában volt előadó Hermansburgban. Bodel- schwinget nagyon megragadták azok a bibliamagyarázatok, amelyeket ez a csendes ember a fürdőzőknek tartott. Egyszer gondolataiban elmélyedve találja a tó partján. A csendes emberben nagy gondok zajlanak. Fia letette az érettségit s theológiára készül. Bár az apának eddig csupa örömöt okozott, most nagy aggodalmai vannak és nem tudja, hogy fiát melyik egyetemre adja. Az ilyen apai gondot Bodelsehwingh nagyon meg tudta érteni és elemi erővel szakadt rá a kérdés: mikép lehetne segíteni. Nyolc év után így ismét elébe lép a szabad tehológiai főiskola gondolata. Üjra felveszi a fonalat, ezúttal azonban nem röpiratoz. Alig néhány baráti szívnek bevonásával érleli a terveket s teszi meg az előkészítő lépéseket. 1904 őszén a theológiai hét alkalmával így lép nyilvánosság elé: „Most már nem kérdezlek benneteket, hogy világra jőjjön-e a gyermek, vagy se. A gyermek már él. Rátok csak az vár, hogy felvegyétek a keresztvíz alól.“ Ugyanekkor egy terjedelmesebb iratban a nagy nyilvánosságot is felkereste, tisztán azért, hogy felesleges félreértéseknek elejét vegye s magát a dolgot abba a fénybe állítsa, amelyben ő maga is látja. Bodelschwinghnek ez az irata azért is nagyjelentőségű, mert benne feltárul az a kristály- tiszta perspektíva, amelyben ő az állam, egyház és közösség egymáshoz való viszonyát látja. Ma már sokkal könnyebb eljutni Bodelsehwingh meglátásaira, de hogy ő több, mint negyedszázaddal előbb látta meg a dolgoknak ilyen egyensúlyát, ezen van csodálni való. Ép azért ezt az iratot szeretném részletesebben ismertetni. 1904-ben, mikor a német parlamentet a jezsuiták beengedésére vonatkozó törvény foglalkoztatta, mindenki azt várta Bodelschwinghtől, aki akkor képviselő volt, hogy a rend szabadalmazása ellen nagy harcot kezd. A szabad theológiai főiskola megokolására vonatkozó mondanivalóit ezért a következő címmel hozta nyilvánosságra: „Hogy küzdhetünk győzelmesen a jezsuitaveszedelem ellen?“ Bevezetőleg arra mutat, hogy itt az alázatosság, bűnbánat és hit segíthet. Azzal, hogy ellenfeleinket befeketítjük, magunk nem leszünk fehérek. Nekünk kell megváltozni. Merem mondani, hogy veszélyesebb és mérgezőbb a jezsuitáknak való ajtótárásnál az, amit egyházunk saját kebelében hordoz. Ez a kifakadás a theológiai katedrák munkájána kszól. Mily sok theológus megy örvendező hittel az egyetemre és távozik onnan szétroncsolt hittel. A professzorok nagy részt víznélküli felhők, gyümölcsnélküli fák, alapos vágy és kutatás nincs bennük az igazság után. Ügy tüntetik fel, mint ha akármelyikük a szent- iratoknál különb iratokat tudna összeállítani s saját szerzésű zsoltárokkal, könnyen felülmúlná Dávid Zsoltárait. „Boos Márton, aki mindvégig hű maradt az ő katholikus egyházához, mondta egyszer: Sok minden botránkoztat engem anyaszentegyházam részéről, de leginkább az, hogy annyira ellensége az evangéliumnak. — Én így szólhatnék: Sok minden botránkoztat engem anyaszentegyházam részéről, de leginkább az, hogy a theológiai főiskolák katedráin az evangélium ellenségei ülnek! De, amily kevéssé várhatjuk az államtól, hogy fegyvereivel megvédjen a jezsuitáktól, ép oly kevéssé mozgósíthatjuk az államot a tévtaní- tók ellen. Rendőri hatalommal eltávolítani őket, nem vezetne célra. Üdvözítőnk sem így járt el, amikor fájt neki, hogy Mózes székében az írástudók és farizeusok ülnek. Hagyta, hogy arcul- verdessék, leköpdössék, s úgy győzte le őket, hogy vérét hullatta, imádkozott és meghalt értük.“ Itt az állam nem segíthet. Akár a theológusok vizsgájánál, akár a tanárok kiválasztásánál történik szigorítás, csak képmutatókat tenyésztenénk, ha az igazhitűséget állítanánk oda zsinórmértékül. Mielőtt a megoldás lehetőségét feltárná, át
