Evangélikusok lapja, 1930 (16. évfolyam, 1-43. szám)

1930-02-16 / 7. szám

1930.

EVANGÉLIKUSOK LAPJA

53.

lag (erkölcsileg az ilyen kilépés úgysem jelent veszteséget), de a kilépő egyén nem nyerne. Ha már az anyagi oldalát nézzük a dolognak, úgy vegyes házasság esetén az anyagilag gyengébb házasfél egyháza nyer, a másik vészit. De általában bizonyára kiegyenlitődés van.

Azonban szeretném hinni, hogy ennek a kérdésnek ez a tárgyalása itt csak elméleti jelentőségű. Kívánatos állapot az, hogy híveink (s más egyházak hívei is) az egyházi szolgálta tásokat ne tekintsék tehernek, hanem önként vállalt áldozatnak, amely természetes következménye annak a belátásnak és óhajtásnak, hogy az egyháznak fenn kell maradnia. Ennek a belátására kell juttatni minden hívünket, s ha ezt elérjük, olyan erkölcsi tőkét gyűjtöttünk, mely kamat gyanánt bőven megteremti azokat az anyagi lehetőségeket, amelyek e tőke fenntartására és gyarapítására szükségesek.

De ez már nem az adókivetés dolga.

Mivel pedig a 258. § inegokolatian lemondást jelent arról, amihez jogunk van, s más egyház nem fog hasonló természetű lemondásra hajlandóságot mutatni, azért az új Alkotmányban ezen a rendelkezésen minden esetre változtatni kell oly módon, hogy vegyes házasság esetén az evang. fél a közösen kivetett állami adó alapján vagy a házastársak együttes keresete és vagyona után fizessen egyházi adót.

Ezt ajánlom a zsinatot előkészítő bizottság figyelmébe is.

Debrecen. Dr. Horvay Róbert.

Iz egyházközségi közgyűlés.

A zsinati bizottság által megállapított alap- és irányelvek második, önkormányzati részének V. pontja szerint az egyházi közigazgatást az összes fokozatokon általában a presbitériumok végzik; a közgyűlések fökép elvi kérdéseket tárgyalnak s elvi jelentőségű ügyeket intéznek. A 12. pont szerint a közgyűlések elsősorban képviseleti főszervek, egyben kormányzó szervek is. Ez a két pont igy általánosságban nézve nem jelent lényeges eltérést a jelenleg érvényben levő egyházi alkotmánytól, amelynek 38. §-a szerint az egyházközségnek kormányzó és képviseleti hatósága az egyházközségi közgyűlés, amelynek a 48. és 56. §§-ai értelmében megvan a joga arra, hogy a presbitérium hatáskörét megállapítsa. Mindesetre figyelembe veendő körülmény, hogy a mostani alkotmány szerint az egyházközségi közgyűlés mint hatóság szabja meg az egyháztanács hatáskörét, az uj elvek szerint pedig már az alkotmány rendezné mindegyiknek a hatáskörét. Azt sem tartom mellékes dolognak, hogy az irányelvek a közgyűlést »szerv«-nek nevezik, alkotmányunk pedig hatóságnak. Szerv és hatóság között különbség van s a közgyűlés hatósági jellegét megtartanám. Lehet ugyan, hogy a nagybizottság nem tervezi a hatósági jelleg megszüntetését, de amikor az Alap- és Irányelvek általános részének 5. pontjában azt olvasom, hogy »az egyházi hatalom forrása, a fokozatos alárendeltség és engedelmesség kérdése félreértés kizárásával tisztázandó« (ami nagyon helyes álláspont) ugyancsak résen kell lenniök azoknak, akik fezt akarják, hogy az alkotmány 11. §-ának &z a tétele, hogy egyházunkban minden hatalom az egyházközségből ered, érvényben maradjon!

Az Ágostai Hitvallás jubileumának évében a zsinati nagybizottságnak talán felesleges volna figyelmébe ajánlani, hogy egyházi alkotmányunknak azon alapclveken kell felépülnie, amelyek hitval ási iratainkban, első sorban az Ágostai Hitvallásban vannak lefektetve. Az egyházi életnek, a hit- és szeretetközösségnek fundamentális elveit kell állandóan szem előtt tartanunk, ha egyhá/alkotmányunkat meg akarjuk óvni attól, hogy idegen elemek keveredjenek bele. Mit tanít a Hitvallás az egyházról? A VII. cikk ezt mondja: »Az egyház a szentek gyülekezete, amelyben az evangéliomot helyesen tanítják s a szentségeket helyesen szolgáltatják ki.« (Megjegyzem itt, hogy a congregatio , amit a magyar szöveg gyülekezetnek fordít, sokkal elevenebb, meghittebb és bensőbb egységet jelent, mint a magyar szó.) Az egyháznak ebben a meghatározásában a mi összefüggésünkben egyelőre az evangélium tanítására és a szentségek kiszolgáltatására helyezve a súlyt, a jogi kérdés az lehet, hogy kik azok, akik ezeket a cselekményeket »recte <, »helyesen« tudják végezni? Erre a kérdésre felel a Hitvallás XIV. cikke, mikor azt tanítja, hogy >az egyházban nyilvánosan nem taníthat és szentségeket nem szolgáltathat ki senki sem, ha csak arra szabályszerűen meg nem hivatott (nisi rite vocatus). Tovább menve: ki által és hogyan van elhiva az, aki szabályszerűen (rite) van elhiva? Az Ágostai Hitvallás erről nem beszél. A Hitvallás Apológiája sem szól róla világosan. Általában véve a protestantizmus felfogása ebben a tekintetben az, hogy az elhívás (vocatio) joga az egyházé. Ellentétben a római katholikus egyház felfogásával, amely szerint ez a jog az episzkopá- tust, végső fokon a pápát illeti, aki minden egyházi jogszolgáltatásnak forrása.

Érvényben levő Alkotmányunk 133. §-a szerint a püspök kizárólagos joga és kötelessége felavatni a lelkészjelölteket. Jegyezzük meg: kötelessége is! Akiket a lelkészvizsgáló bizottság a lelkés/i hivatalra alkalmasoknak Ítélt, azokat kötelessége felavatni. Ez az utóbbi körülmény mutatja, hogy a püspök, aki a lel- készjelöltekct felavatja és ezen avatás által őket az ige és a szentségek »helyesen« kiszolgáltatóivá és szabályszerűen elhivottakká teszi, az egyház megbízásából cselekszik, mint annak funkcionáriusa és nem mint annak reprezentánsa. Ezt a megbízatást választás útján kapja, amely választáskor szavazati joga van az egy-