Evangélikusok lapja, 1930 (16. évfolyam, 1-43. szám)

1930-09-07 / 28. szám

1930.

EVANGÉLIKUSOK LAPJA

221.

a pogány népek lelki ébredése többféleképen elzárkózást is jelent a keresztyénség szervezett képviselői, a keresztyén egyházak elöl.

2. A keresztyénség körében mutatkozó nagy elszakadásnak legkirívóbb példája Oroszország, ahol az állam nyiltan elkeseredett harcot hirdet minden istenhit, elsősorban a keresztyénség ellen. De ez az elszakadás megvan más országokban is. Németországban például nem ugyan államilag, de politikailag és társadalmilag meg- szervezetten dolgozik a hitetlenség, s a munkának eredményeit látjuk az egyházakból való kilépések nagy számában. Végül hozzátehetjük, hogy amerre a bolsevizmus és a marxi szociáldemokrácia terjed és meggyökeresedik, ott mindenütt mutatkozik a kérésztyénségtől való elpártolás is vagy már most nyiltan, vagy pedig egyelőre még csak a lelkekben és az egyházak kultuszéletétől való távolmaradásban.

3. A keresztyénség körén belül, mondhatnánk valamennyi keresztyén egyházban és fele- kezetben látjuk végül harmadszor az ébredésnek kétségbevonhatatlan jeleit is. Amint ez hazánkban is megállapítható. Ha már most ezt az ébredést vizsgáljuk, úgy találjuk, hogy ennek hármas iránya van. a) Az ébredés mutatkozik a vallásos életnek elmélyülésében, de vele együtt jár az egyház iránt való elhidegülés, legalább az ú. n. történelmi egyházak iránt való közöny és kisebb közösségeknek alakítása, b) Az ébredés mint életmélyűlés az egyházi öntudatnak fokozásával jár együtt és az egyház erőit összpontosítva céltudatosan zárkózik el az egyház falai mögé. c) Az ébredés a keresztyénség egységesítésére, erőinek összpontosítására súlyt fektet.

Végül nem hagyhatjuk említés nélkül a keresztyénség körén belül és kívül mutatkozó tö rekvések és erők között az államot és a kérész tyénségnek, valamint a keresztyén egyházaknak az államhoz való viszonyát, amit egyébként már a 2. pontban közelebbről, az 1. pontban távolabbról érintettünk. A világháború óta az emberiség életében talán legjellemzőbb vonás politikai és szociális tekintetben, de gazdasági és kulturális tekintetben is az államelméletnek és az állam életének területén mutatkozik. A dolgot röviden úgy jellemzehetjük, hogy az állami mindenhatóság gondolata érvényesül. Nemcsak nálunk, hanem mindenütt, ahol az európai civilizáció uralkodik. Az abszolút uralkodók helyébe lépett, mint a demokráciának terméke az abszolút ál- lem. A mindenható és abszolút állam erőt érez magában mindenre, s ahol nem volna ereje, ott erőt szív magának hatalmi eszközeivel. Ez a folyamat még nem zárult le. Végeredményben annyit jelent, hogy a modern államban az államhatalom birtokosai és kezelői rendelkeznek minden erőforrás és tényező felett, tehát az államhatalom megszerzése lesz a célja minden politikai, gazdasági és szellemi tényezőnek. Logikus és kitartó következetességgel törekszik erre a bolsevizmus, a szociáldemokrácia és a római katbolíkus egyház. S nem állíthatjuk, hogy ez a

harc az államhaatlomért bennünket nem érdekel.

A kérdés már most az, hogy a 400 esztendős Ágostai Hitvallás mi módon illeszkedik be ebbe az utóbbi évtizedek folyamán kialakult helyzetbe. A mi jubileumi ünneplésünk csak ereklyetisztelet lehet-e, amikor is lerój juk a kegyelet és hála adóját azok iránt, akik ezt a Hitvallást készítették és megvédelmezték. Avagy pedig több lesz ennél, s az Ágostai Hitvallásban találunk olyan elveket, igazságokat és erőket, amelyek^a mostani helyzetben is érvényesek és nemcsak felhasználhatók, de felhasználandók és amelyeket érvényesíteni kötelességünk Isten iránt, a keresztyénség és az emberiség érdekében. A kérdés az, hogy az Ágostai Hitvallás olyan hagyaték-e, amelyet csupán védelmeznünk kell, vagy fegyver és eszköz a lelkek üdvösségére, az emberiség javára, a keresztyén hit fenntartására, ápolására, Isten országának terjesztésére.

Hogy erre a kérdésre válaszolhassunk, tudnunk kell, hogy általában mit jelentenek a keresztyénség körén belül a különböző hitvallások, mi azoknak lényege, célja és feladata.

S mindenekelőtt rá kell mutatnunk arra, hogy a keresztyénség soha nem volt hitvallás nélkül. A hitvallásnak szükségessége következik abból, hogy a keresztyénség kezdettől fogva, Urának akaratából és parancsából tanító és bizonyságtevő volt. Szabatosabban kifejezve, a Krisztusban hivök kezdettől fogva kötelességüknek és joguknak tartották azt, hogy tanítsanak és bizonyságot tegyenek. Aki tanítani akar, annak tudnia kell, hogy mit tanítson; a bizonyságtevőnek tudnia kell, hogy miről tegyen bizonyságot. Az első tanítványok tanították azt, amit hallottak és láttak, s arról tettek bizonyságot. Ámde olvassuk a Cselekedetekről szóló könyvben, hogy csakhamar tanácskozásokat kellett tartaniok, hogy bizonyos kérdésekben mi legyen a tanítás tartalma. Így jöttek létre az Ujtestámentom könyvei, s így jöttek létre az Ujtestámentomban is fellelhető rövid hitvallások, azután az apostoli, a niceai stb. hitvallások. Kitűnik a mondottakból az is, hogy a hitvallás lényegéhez tartozik, hogy megmondja, mit kell tanítani; megmondja, az érvényben levő tanításokkal szemben felmerülő tanokról a véleményét, s végül amennyiben a Szentlélek új igazságra vezérelné a keresztyénséget, az új igazságot is tanba foglalja. Ebből következik, hogy a hitvallás tartalmát sem elvileg, sem gyakorlatilag nem lehet lezárni, mindig nyitva van a lehetősége annak, hogy a hitvallás tartalmilag bővül, vagy bizonyos felmerült dolgokban és kérdésekben álláspontot foglal, egyes pontokat határozottabban és világosabban kifejt.

Amilyen elkerülhetetlenül szükségesség az, hogy a tanító és bizonyságtevő egyház hitvallással rendelkezzék, aminthogy tényleg a keresztyénség soha sem volt hitvallás nélkül, éppen olyan elkerülhetetlen a hitvallásnak két itt említendő következménye, hogy t. i. egyfelől tömö