Evangélikusok lapja, 1930 (16. évfolyam, 1-43. szám)
1930-01-26 / 4. szám
28 EVANGÉLIKUSOK LAPJA 1930. bizodalommal, hittel és engedelmes szeretettél meghajolni csak későn tudó emberi gyarlóságos ellenszegülésről, mely a mi eredeti bűnünknek egyik, pályánkszerinti megnyilvánulása. Isten hősei előbb Isten ellen lázadók voltak. Próbál az a gyarlóságos emberi akarat inkább képzelete, mint hite, bizodalma útján járni, próbál a maga által megrajzolt életterv szerint élni, de az a hatalmas és szentséges isteni akarat leigázza, összetöri s ő csak megadottan, sirva suttogja: »Ananké, Ananké«, amint ezt a Notre Dame toronylépcsője fölé odaírta egy vergődő, vívódó lélek. Jákob birkózott a Jabbök révében Isten angyalával... M ó z e s meg émülten, kislelküen esengett, — lázongott: »Ne küldj engem Uram!« Saul ösztöke-szót hallott, amint félájultan por- bahullt. Luther beszél az Istennel: »A Te ügyed ez Uram, a Te ügyed, én semmi vagyok... Engedj el a Te kezedből, hadd pihenjek, hadd éljek békén, csendben, elfeledve.« Kossuth mindig elfeledten akart elenyészni s a világhírnév előtte nem volt érték, lelke csak missziót látott maga előtt s e misszió »szoritólag hatott szivére«. Gondolj Jézusra a Gietsemané-ban, amint meghajol, remegő lélekkel az égi akarat előtt s utána nyúl a keserű pohárnak. E küzdelemben lett ö Isten Fia. Nekünk is vannak ilyen harcaink, midőn a magunk akaratát meg kell hajlítanunk, életünk kicirkalmazott vonalairól le kell térnünk s a haladás, emelkedés, sikerek ormaitól le kell kanyarodnunk a félreizmeiés, megnemértés, vagy az imádkozó gyász, a sírunkig viselendő töviskoszorú, az elfeledettség, a magunkramara- dás sötét mélységei felé. Kicsoda nem harcolta e szomorú harcot? Isten kezébe vette életem kelyhét és összetörte. Álmaim színes, pompázatos virágerdejére a csapások, a próbák jégzáporát bocsátotta. Napsugárban, verőfényben akartam járni s utam sötétségbe hanyatlott. — Micsoda harc dúl a lelki- pásztor szivében, midőn sírni kellene s neki beszélni kell békességről, örömről, bátorságról és bizalomról.? Hadd szóljak itt a mi epidémiánkról, az — eleg’edetlenségről. De kevés közöttünk a helyzetével megelégedett, a kevesen is nű, a kevésért is hálát adó, a keveset is Isten ajándékának látó lélek! Mindig nagyobbnak látjuk magunkat, mint munkakörünket. Többre hivatottaknak hisszük magunkat s mig vágyaink — mint sólymok — messze szállnak, az adott, a kimért talentumaink, terveink kopnak, tehát — fogynak. Hadd mondjam el, hogy az erények királynője, a hűség, s ki a kicsinyen, a kevesen hűnek bizonyult, letette a vizsgát: »magasabb klasszisba léphet.« Hányszor jön hozzánk a kisértő: »te Simándy^ Pál, nem vagy ide, erre a kis falusi parókiára küldve, téged magasság vár«. Vigyázat! »Aki kevesen hű, sokra bizatik«, de aki a keveset nem látja meg, mert szeme mindig messze, a ködös távolságok felé tekint, mint a bús gólyáé, lassan az elégedetlenség koporsóját gyalulgatja lelkének, melybe szépen beletemetkezik. Lássuk meg Isten kegyelmének drága ajándékait a megértő munkatársakban, a f gyelő igehallgatókban, a kedves templomainkban, a bibliánkban, mely jutalmazatlanul nem hagyja el azt, ki szeretettel és szomjúsággal veszi kezébe, a szent magvetésben, mely gyönyörűség maga is, az aratást bízzuk az Urra. Volt idő, mikor keserű lélekkel mindig csak azokat láttam templomomban, akik nem voltak ott, s üres helyükről mindig valami fagyos szél csapott lelkem virágaira, mig lassan-hssan fel- adatamul tűztem ki, hogy e fellegvárait gyülekezetemnek — be fogom venni. Nehéz munka, de gyönyörű. E harcban egy fegyvernem van a — kitartás. Nem fáradni el a reményben, hogy egyszer ők is itt lesznek. — Eliotról, az indiánu- sok apostoláról olvastam, hogy hosszú évekig nem tudott egyetlen indiánust sem foglyul ejteni a Krisztus számára. Ez az ember ott a magányban, a testére-lelkére gyilkoló magányban nem szűnt meg — imádkozni, hinni, várni és remélni. Keserű harc ez az álló harc, mely a katona lelkét kifárasztja, de ki mindvégig hiven kitart, az diadalmaskodik. Ne lázadozzál, testvérem, sorsod ellen, hanem ásd be magad a te kicsiny faludban, a te kicsiny gyülekezetedben, a te elfeledettséged- ben, ásd be magadat a munkába s ha ott megállód helyedet, ha ott úgy végzed jó kedvvel, bizalommal a te magasztos munkádat, mintha hegyen épített városban te volnál a fáklya vivő; Isten, aki látta a te hűségedet, egyszer mondani fogja: »ülj feljebb!« Hadd mondjam el néktek: mennyit sírtam pályám első szakán, midőn templom né kül, egy szegényes iskolateremben, egy református öntudattal telített, tehát saját egyházát szégyenlő gyülekezetben szolgáltam... Mit érzett szivem: midőn gyönyörű templomba, vagy gyülekezetbe vezetett az életem vonalát csodálatos kegyelemmel megvonó Istenem. Szerettem volna megcsókolni a szószéket, az oltárt, a templomfalakat; óh én megtanultam szeretni a templomot. Isten megtanított reá. Zúgolódtam sokszor s most áldom a próbáért, az iskoláért, melyben megoktatott és megerősített. De befejezem vallomásomat. Harcokról szólottám s végül Pál apostolra gondolok. Isten e nemes vitéze végigtekint életén s igy ir: »ama nemes harcot megharcoltam, hitem megtartottam«, igy várja az örök élet koronáját. Nekünk irta e szavakat! Bárha egyszer mi is elmondhatnánk ezeket! Ámen. (Vége.)
