Evangélikusok lapja, 1929 (15. évfolyam, 1-50. szám)
1929-01-13 / 2. szám
10. evangélikusok lapja 1929. Ami másodszor az ismeretszerzé:t illeti, itt a megítélésünk attól firgg, hogy elismerjük-e, hogy Isten adott kijelentést önmagáról, vagy pedig azt tartjuk, hogy a theologiában úgynevezett kijelentés csak emberi gondolatokat közöl az istenségről. Ha az Isten adott önmagáról kijelentést az embereknek, akkor ez a kijelentés éppenúgy ismeretanyag, mi t akár a természet- tudományi ismeretek, és lelkiismeretes tanító ezt a kijelentést, mint ismeretanyagot nem hagyhatja figyelmen kívül. Továbbá, ha van isteni kijelentés, akkor ez a kijelentés, amely a legfőbb lényre, a teremtő és fenntartó, a megváltó és megszentelő Istenre vonatkozik, joggal igényelheti a maga számára az első és legfontosabb helyet a nevelésben. Az egyház tanítása szerint isten a természetben, a történelemben, a lelkiismeretben, a Bibi ában és a Jézus Krisztusban jelentette ki magát. Ha ez a tanítás igaz, akkor a természeti és történelmi tudományok is nyilvánvalóan úgy tanitandók, hogy ai Istennek ön- kijelentése kitűnjék. Vagyis az egész nevelésnek ez alá az egységes szempont alá kell helyezkednie. Máskülönben elleplezi azt, amit Isten önmagáról, a teremtőről és gondviselőről, a természetben és a történelemben kijelentett. Hogy már most az Isten tényleg kijelentette-e magát, azt nem lehet eldönteni szónoklatokkal és frázisokkal. Sem az egyik irányban, sem a másik irányban. Az isteni kijelentésnek sincsen más bizonyitéka, mint minden más igazságnak, t. i. a tapasztalati beigazolódás. Enél- kül az egyháznak és a hívőknek állítása csak állítás marad, amelynek a világ mind kevésbbé hajlandó igazat adni. A «Roma locuta» nem elegendő, éppm a leglelkiismeretesebb emberek előtt. S hála Isten, a pedagógusok között igen nagy számmal akadnak lelkiismeretes emberek. A vallásos nevelés kérdése tehát elvezet bennünket a keresztyénség gyökeréig, a kijelentéshez és a kijelentés ténylegességének és igazságának kérdéséhez. Amit a világnézetek harcának szoktunk nevezni, az voltaképpen nem más, mint a keresztyénség által hirdetett isteni kijelentés ténylegessége és igazsága körül vivott harc. És ebben a harcban a keresztyénségnek legerősebb fegyvere nem a teológiai tudomány, hanem a keresztyénségnek élete. Azoknak, akik az isteni kijelentés ténylegességét és igazságát kétségbevonják, nem az a legerősebb argumentumuk, hogy a kijelentés tartalma ellenkezik az u. n. józan ésszel, vagy az u. n. tudományos gondolkodással. Az a józan ész és az a tudományos gondolkodás általában nem olyan igen józan és nem olyan igen tudományos, mint hiresztelni szeretik. A hitetlenek erős érve a keresztyénségnek sok tekintetben az általa hirdetett kijelentést meghazudtoló gyűlölködő, kapzsi élete, A keresztyénségnek sokszor gyáva, kétszínű, kétféle mértékkel mérő magatartása a bűn irányában. A kijelentés objektive igaz lehetne ugyan akkor is, ha annak képmutató hirdetői és vallói életükkel megcáfolják tanításukat, de a «józan ész» és a «tudományos gondolkodás) nem dolgozik rendszerint ilyen éles logikával s a keresztyénségnek oka volna meaku1 pázni, mielőtt követ dob azokra, akik az isteni kijelentés ténylegességét és igazságát kétségbevonják. Az isteni kijelentés legtökéletesebb formája az emberben található meg. Tehát a történelemben. A történelem körén belül a Biblia embereiben. És mindeneket felülmúld teljességben és igazságban a Jézus Krisztusban. És pedig ezért: az Isten nem tanokat jelent ki önmagáról. Nem azt jelenti ki, hogy ő bölcs, kegyelmes, türelmes stb. Hanem kijelenti önmagát: böl- cseségét, kegyelmét, türelmét stb. A Biblia olyan emberekről beszél, akik «Isten színe előtt jártak», és akik az Istennel élve közösségben, tapasztalatból jöttek rá olyan igazságokra, amelyek az embernek Istenhez és embertársaihoz v. ló viszonyát tökéletesebbé teszik. Ezek nem azért hirdetik, hogy Isten kegyelmes, mert Isten a szájukba, tollúkra adta ezt a dogmát, hanem azért, mert Isten kegyelmes voltát életükben megtapasztalták, s bizonyára értelmetlenül állottak volna a hitetlenségnek azzal az áliitásával szemben, hogy Isten kegyetlen. A Jézus Krisztusban, Isten Fiában, történt kijelentés azért tökéletes, mert őbenne maga Isten öltött testet. A Krisztusban történt kijelentés sem dogmákból ál', hanem egy életből, a Jézus Krisztusnak életéből. A kijelentésben tehát a legfőbb érték nem a dogma, amely azt az értelem számára szavakba foglalja és formulázza, hanem a tapasztalat, amelyet a későbbiek, a «követők» a tanítások szerint értelmeznek. A dogma értéke mindig azon fordul meg, hogy a kijelentés tényét helyesen értel- mezi-e (lásd például a Krisztus személye körül folyt teológiai, dogmat.kai vitákat) és hogy a dogma mögött van-e a keresztyénségnek állandóan olyan tapasztalata, amely a dogmáknak személyes hitéleti tartalmat ád. Személyes hitéleti tapasztalatok nélkül semmiféle dogma nem bir erővel, sem jellemképző, sem ismeretközlő erővel. A tanító egyház pusztán a tanítással^ nem tölti be hivatását, rendeltetését. Az egyháznak, ha eredménnyel akar tanítani, élnie kell. Ebből azonban következik még egy másik is. Ha az egyház élő, és igy igazán tanító egyház, akkor az életnek nincsen egyetlen olyan területe sémi, amelyet kivonhatnánk a keresztyénségnek, az evangéliomnak, a Jézus Krisztusnak hatása alól. Sem a magunk életének, sem a köz életének nincs ilyen területe. S akkor a keresztyénség, az egyház, amely a hívőknek társasága, nem nézheti ölhetett kezekkel és szegreakasztott elvekkel a körülötte folyó életnek, akár művészi, akár politikai, akár gazdasági életnek keresz- tyéntelenségét és hitetlenségét; s nem fordíthatja tekintetét állandóan az ég felé esetleg csupán azért, hogy gyáván áment és igent mondhasson mindarra a bűnre, ami a világban végbe
