Evangélikusok lapja, 1929 (15. évfolyam, 1-50. szám)
1929-01-06 / 1. szám
6. EVANGÉLIKUSOK LAPJA 1929. megbecsülése terén. Már pedig éppen ezt a «legjobbat» nincs módunkban mindenkor tapasztalni, különösen a fegyelem, az; erélyes cselek-! vés és olykor bizony még — különösen a «fiatal! óriásokénál — a szerénység tekintetében is, el-J lenkezően bizonyos túltengést észlelhetünk] olyan értelemben, mintha e fogyatékosságok «Luther»-i lélek sajátosságaihoz tartoznának.! Természetes, hogy az ilyenféle magatartás nem-J csak visszatetszést idéz elő a társadalomban, ha-* nem bizonyos elhidegülést is szül az egyház ügyei iránt. Ezt pedig az egyházi férfiaknak annál inkább figyelembe kell venniök, mennél ve- rejtékesebb létharcot vívnak hivei az egyházon kivül, mely harc idegerejüket ma szinte egymaga felemészti. * Elvitázhatatlan tény, hogy evangélikus anya-i szentegyházunk és az evangélikus társadalomi ma még nem alkotnak fegyelmezett, osztatlan egészet. Igen sok. a különvélemény még akkor is, mikor az alkotó munka terén erővelteljesen csak egy ilyen vélemény érvényesülhet, ha azt akarjuk, hogy annak valóban eredménye is legyen. Ennek pedig az az óriási hátránya, hogy az «okosabb lenni akarás» elvén és önfegyelem hiijján a külön véleménnyel bírók rendszerint sértődötten visszavonulnak, miáltal széthúzást idéznek elő, mert tapasztalásszerüen több időt vesz igénybe, míg önmagukat legyőzik. Óh a személyeskedés nemcsak az idegeket teszi próbára, hanem minden hasznos alkotásnak is a legnagyobb kerékkötője. Az egyházból tehát nagy és sok önfegyelmezettségnek és önmegtartóztatásnak kell híveibe kiáradnia. Ez különben már a hitélettel velejár. Hiszen a hit sem egyéb, mint szilárd önfegyelmezettség és önmegtartóztatás. Mennél nagyobb ez az egyesben, annál nagyobb annak a hite is, — tehát annál bensőségesebb a hitélete is. És most Luthernek önfegyelmezettségére és önmegtartóztatására hivatkozom az «Iglé»-vel szemben. Az egy hiten lévők összetartozóságának tehát az önfegyelmezettség és az önmegtartóztatás az alapja. Ezekre kell mindenek előtt az egyháznak híveit, a társadalmat, az egyházi és a világi vezetőség jó példája útján megtanítani. Akkor majd nem fognak az egyház és a társadalom egymástól szétágazó utakon járni, ellenkezően egy utón haladásuk egymás erejét csak növelni fogja. A pusztulás útja. A református lelkészegyesület hivatalos lapja Iközli a folyó évi első félévi statisztikát a vegyes- Iházasságokról. Megállapítja, hogy a református jegyház a f. év első felében 90 reverzálist nyert, ]vagyis ennyi a nyeresége azokban a családok- jdokban, ahol arra kötöttek egyezséget a házas- jságra lépő felek, hogy összes gyermekeiket a Vef. egyházban fogják nevelni. Majd rólunk is ^megemlékezve ezeket irja: «az ev.-ok az első negyedben vesztettek 56-ot, a másodikban 63-at, összesen 119-et! Igazán sajnálatos, hogy ez a testvéregyház nemcsak negyedről-negyedre, hanem évről-évre ilyen nagy veszteségeket szenved.» Amennyire örülünk annak, hogy a testvériegyház már nyereségeket ér él a reverzális- Iharcban, annyira megdöbbentő, hogy evangélikus »egyházunk immár évtizedek óta állandóan csak veszteségeket tud felmutatni. Kétségtelenül lehet itt mentő körülményekre is hivatkozni, mint a nagy szórványterületre, amelyen szinte lehetetlenség a hi veinket gondozni, a közismert szegénységünkre, mely megakadályoz az intenzív hitoktatásban, sőt lehet még a magasabb intelligenciánkat is vádolni, mely türelmes és megértő még a saját kárára is, el lehet mondani, hogy mások a tömegeikkel mennyire előnyösebb helyzetben vannak velünk szemben, milyen lelkiismereti kényszert tudnak alkalmazni a híveikre, míg mi ezektől nemes liberalizmusunk folytán teljesen idegenkedünk. Szóval magyarázatokat tudunk találni, de ezekkel a bajokat megszüntetni nem tudjuk. A jövő előtt való felelősség is rákényszerit, hogy végül nagyon a szemébe nézzünk ennek a veszedelemnek. Ha tovább is az eddigi tétovázó és halogató állásponton leszünk, akkor azzal kell számolnunk, hogy csak múltúnk lesz, de jövőnk nem. Jelenünknek számos problémája van, de azok közül egy sem olyan jelentős, mint az egyházvédelem kérdése. Valami nagyon elszomorító van abban, hogy mégis ezzel foglalkozik hivatalos egyházunk a legkevesebbet. Csak jellemzésül hivatkozom arra, hogy egy számos fórumot eredménnyel megjárt egyházvédelmi szabályzat évek óta várja a végleges elintézést. Talán majd a zsinat oldja meg ezt is. Erre azonban soká kell várnunk a jelek szerint. De elintézhető volna ez a kérdés egyetemes érvényű szabályzattal is, már amennyire az ilyen kérdés szabály rendeletileg megoldható. Van egy egyetemes szabályren-
