Evangélikusok lapja, 1929 (15. évfolyam, 1-50. szám)
1929-02-03 / 5. szám
1929. EVANGÉLIKUSOK LAPJA 37. nehézséget kellett legyőzni, mire a stockholmi és lausannei konferencia megvalósult. Az előítéleteknek egész hegyeit kellett lebontani, sötét pesszimizmust és rózsás optimizmust kellett kiegyenlíteni, reménységek és csalódások váltakoztak; szükséges volt az utaknak és módoknak helyesebb mérlegelése, a céloknak élesebb körvonalozása, a bíráló jóakaróknak és a nyílt ellenfeleknek felvilágosítása. A reformáció keresz- tyénsége teljes komolysággal látott ezeknek a dolgoknak megvizsgálásához. A mozgalomból reá ja háramló ösztönzésektől és feladatoktól nem húzódozott. Vakok és süketek volnánk az idők jeleivel szemben, ha mi is nem tettük volna fel magunknak a kérdést, hogy ez a mozgalom milyen feladatok elé állítja a protestantizmust, milyen különleges feladatokat ruház Szövetséf ünkre. Hogy erre a kérdésre megfelelhessünk, zövetségünknek vezetősége és számos tagja résztvett a nagy oikumenikus munkában és gyűléseken. Tagjaink közül többen benne vannak az állandó bizottságokban; élőszóban és Írásban előadták véleményüket. Módunkban van tehát, hogy a helyzetet áttekintsük és a feltett kérdésekre válaszoljunk. Az eredményt néhány mondatban szeretném megállapítani: 1. Rajta leszünk, hogy az oikumenikus mozgalom igazi inditőokainak és magas céljainak ismeretét elmélyítsük, iránta az érdeklődést felébresszük és fokozzuk. 2. Mindazt az adományt és erőt, ami az evangéliomi keresztyénségnek, a reformáció ke- resztyénségének adatott, a mozgalom szolgálatába kívánjuk állítani. 3. Iparkodunk megvédelmezni a mozgalmat a félremagyarázás és az ellenséges támadás ellen. Ez irányította eddigi magatartásunkat. Ott voltunk, amikor a keresztjén egyházakhoz kiment a felhívás az egyesülésre és a megértés keresésére; először várakozó és vizsgálódó álláspontra helyezkedtünk, maid növekedő mértékben vettünk részt. Helyünkön álltunk, amikor innen is onnan is támadtak, helyünkön álltunk, amikor a római katholikus egyház feje 1928 január 6-án megkezdte a kúriai félremagyarázás és elitélés tüzelését a mozgalom ellen. De éppen ezen aktiv részvétel közben lett világossá előttünk, hogy vannak veszélyek, amelyeket kerülnünk, vannak nehézségek, amelyeket nem pusztán megkerülnünk, hanem valósággal megoldanunk kell. Ilyennek látom én: 1. A lagymatagságnak és nem helyénvaló elnézésnek veszedelmét, azt a veszedelmet, hogy a protestáns hitkincset csiiggetegen és gyengén, homályosan és bizonytalanul képviseljük, a protestáns sajátosságot háttérbe toljuk, teret engedünk el lágyul ásóknak és alkalmazkodásoknak, periferikus célok kedvéért kompromisszumokat kötünk és formulákat gyártunk, amelyek a politikai és egyéb életterületeken szokásosak lehetnek, de nem engedhetők meg a hitnek és a lelkiismeretnek területén. Ha az oikumenikus mozgalom a teljes értékű, világos, határozott, fajtiszta protestantizmust nem tudja elviselni, a protestantizmust a maga történelmével, prófétáival, tanával, életévek akkor a mi számunkra nem marad más, mint magunkat távoltartani. 2. A relativizmus veszélye. Bármennyire meg legyünk győződve a protestáns sajátosságnak és a protestáns birtokállománynak kiválóságáról, mégis könnyen felbukkanhat a kétség, liogy vájjon más hitvallások nem ép olyan jók-e, X vájjon a különbség nem másodrendű dol- n, a faji hovatartozásnak, a kulturállapot- nak, a történelmi fejlődésnek, az egyházi és világi politika egybeíonódottságának véletleneiben gyökerezik-e. Azon probléma előtt állunk, hogy’ a mások vallási meggyőződésének, hitvallásának és egyházi szervezetének minden nagyrabecsülése mellett hűséggel ragaszkodjunk a saját hitvallásunkhoz és kizárólagosságot követeljünk a saját hitvallásunk számára. Ez a probléma igen világosan lépett elénk Lausanneban, s hálásak lehetünk, hogy' ez a nehézség a lutheránusok, a reformátusok, az orthodoxok és egyéb csoporf tok különböző nyilatkozataiban világosan kifejezésre jutott, örülünk, hogy Szövetségünk tagjai aktiv részt vettek ezeknek a nyilatkozatoknak a megszövegezésében. Ez a nehézség még mindig problémaként áll előttünk, s a protestantizmusnak feladata, hogy megoldásán közreműködjék. 3. Az elmásulás veszedelme. A keresztyen hitmeggvözódés fogalmilag képzetszerü kifejezési formái és külső kultuszformái mellett az evangélikus bitnek és egyházi életnek egyszerűségét és józanságát szegénységnek és fogyatékosságnak érezhetnénk. Azt gondolhatnánk, hogy ezen segítenünk kell más hitvallásoktól való kölcsönzés által, uj egyházfogalmak konstruálása által, más kultuszok liturgiái formáinak utánzása által, a tanba és organizációba idegen elemek bevezetése által, romanizáló és romantikus behatások által. így akarják a reformáció keresztj'énségét olyan virágokkal díszíteni, amelyek nem annak talaján sarjadtak, amelyek szervesen nem benne gyökereznek és azért életszegény, mesterkélt termékek kell hogy maradjanak. Körülbelül ezek azok a veszedelmek, amelyekre az oikumenikus mozgalomban ügyelnünk kell, ezek azok a nehézségek, amelyeket meg kell oldanunk. Alapjában véve tehát újból feladatok, amelyek reánk várnak, ha az oikumenikus mozgalomhoz belső becsületességgel és őszinteséggel akarunk csatlakozni. Harnack Adolffal együtt azon a nézeten vagyunk, hogy a felekezetközi probléma valójában felekezeti probléma, hogy az egyházak közeledésének kérdése egybeesik minden egyes egyház belső megújhodásával, hogy az oikumenikus mozgalomnak csak akkor van jogosultsága és jövője, ha mindegyik egyház hitkincsét és szellemi kincsét elmélyíteni és eleveníteni képes.
