Evangélikusok lapja, 1929 (15. évfolyam, 1-50. szám)
1929-11-17 / 43. szám
342. EVANGÉLIKUSOK LAPJA 1929. az leivianjgi. 'egyház tagjaira húztam volna rá. Akiinek szeme van a látásra és füle vau a hallásra, az igazat fog adni fenti tételemnek, amely ma minden téren, tehát egyházi életünkben is érvényesül. Most sem időm, sem helyem nincs arra, hogy a kritikus úr előtt kifejtsem, hogy: kik értendők a félművelt emberek alatt. De ha a kritikus úr rászánná maigát, hogy csak egy évre is átlépjen a doktori értekezések és irodalmi tájékozódások mezejéről az élet mezejére, tehát arra a mezőre, ahol a pásztor dolgozik, akkor csakhamar találkoznia velük és kénytelen lenne: beismerni, hojgiy kritikája erre vonatkozó pontjánál ismét olyan térre kalandozott, amely előtte »terra incognita«. Még rosszabb inidulatú beállítás az, amivel a kritikus úr az úrvacsorái külön kételyről mondott szavaimat méltatja. Erről csak ennyit mond: »Arról pedig;, amit az úrvacsorái külön kehely kérdéséről elmondott, szomorúság és rezignáltság) hangján lehet csak írni. Az a laikus, aki ezt hallotta, az többet nem járul az Ur asztalához. Irányi vállalja ezért a felelősséget?« Rossz indulatú ez a beállítás, mert niem mondja meg!, hogy hát mit is mondtam élni tulajdonképen? Úgy akar feltüntetni az előadásomat nem ismerő nyilvánossági előtt, mintha bolsevista csizmákkal tapostam volna sárba iaz Úrvacsora szentségiét. Pedig — mit mondtam? Azt, hogy amikor az állam is teljes súlyával harcba szállt a fertőző betegségek ellen és törvényekkel akarja reiá- kényszeriteni a polgárokat a higiénia szabályainak a betartására, — akkor ideje, hogy a mi evangélikus egyházunk az Úrvacsoránál is érvé- nyesitse a higiénia elvét és vezesse be a külön- kehelynek azt a rendszerét, ami az amerikai gyülekezetekben már régien kötelező. Majd szóról- szóra ezt mondtam: »A külön kehely-rendszer mellett a hivő lélek teljesen zavartalanul adhatja át magát a Krisztus leikével való egyesülés szent pillanatának, mert a külön kehely egyrészről száműzi leikéből az esetleges fertőzéstől való aggodalmat, másrészről megöli azt a tolongást és tülekedést szító vágyat, amely — épen, a fertőzéstől való félelmében — minél előbb igyekszik inni a közös kételyből. Amit tehát a külön kételyről mondtam, azt ma is állom és vállalom érte a felelősséget! Mert nincs az a doktori diploma, vagy irodalmi tájékozottság, amely meggyőzne engjem arról, hogy a közös kehely higiiénikusabb és veszélytelenebb, mint a külön kehely. S hogy a kritikus úr irodalmi tájékozottsága itt is milyent csődöt mondott az élet betűivel szemben, vegye tudomásul, hogy — amit én Nyíregyházán az idő rövidsége miatt az úrvacsorái külön kételyről három percen át mondtam, ugyanazt sokkal bővebben, 20 perces felavató beszédben elmondtam székesfehérvári gyülekezetem tagjai előtt, mikor a kü- lön-kehcly rendszerű készletünket felavattam és átadtam rendeltetésének. És — horribile dictu — azóta az úrvacsorázók szánra nemcsak, hogy nem csökkent, de folytonosain szaporodik éppen azokkal, akik a közös kehely miatt már 10—15 éve nem voltak az Ur asztalánál. Bizony, bizony dr. H. G. L. igy cáfol rá az élet azoknak a kritikusoknak a nagyhangú kijelentéseire, akik irodalmi tájékozottságlukban bizakodva olyan dolgok felett akarnak bírálatot mondani, amihez nem értenek. És most záradékul két dolgot szögezek le. Az egyik ez: Előadásom megtartása előtt pár nappal, egyik jóbarátommal beszélgetve előadásom témájáról, — a többek között ezt mondtam: »Szeretném zárt borítékban papirosra leszögezni azt, hogy — ha dr. H. G. L. elmegy a konferenciára — ott lesz a felszólalók között s mindent cl fog' követni, hogy előadásomat semmivé tegye.« A nagy nyilvánosság azt hiszem kitalálja, hogy honnan volt ily prófétai előérzetem ?! A másik pedig ez: Dr. H. G. L fonetikusan olvasva így hangzik: der Hagel, ami magyarul »jégverést« jelent. Nos! vegye tudomásul a kritikus úr, hogy kritikájához nagyszerű és minden tekintetben találó aláírásit választott. Nem más az, minit »jégveréís«, amely kopog, pusztít ugyan, de elolvad és a földbe ültetett mag utána mégis csak kikel! Székesfehérvár, 1929. nov. 7. Irányi Kamill, ev. lelkész. A falusi lelkész szociális munkája Irta: Pass LászlóA falu helyen működő evangélikus lelkésznek gyönyörű, de nehéz hivatása van. Kultur- ember létére vállalnia kell Krisztusért a falu mos- to'haslagát, kulturálatlanlságát, mint a hittérítőnek messze idegenben. Segítő társ nélkül, csak a »íiszteletes asszonnyal«, mindazt a nagy munkát kell végeznie, amit a városi egyház erős szerveinek. A »rendes« lelkészi munkán kívül (igehirdetés, szentségek kiosztása, betegeik, hívek látogatása, iroda vezetés stb.) végeznie kell az eddigi »belmissziói« munkát, amely azonban csak egy része az igazi, wichermi belmissziónak. A falusi lelkésznek szociális feladatai is vannak, ami szintién olyan »belmisszió«, mint a bibliaóra és vallásos estély. Első sorban a hívei exiszten- ci'ális érdekeit kell szolgálnia, védenie. A falusi parasztember bizalmatlan, anyagias. Anyagi, jogos érdcikeimek a pártatlan szolgálatával, önzetlen segítéssel meggyőzzük arról, hogy nem igaz, amit ő gloíndol, miszerint nekünk csak »kenyérkereset« a foglalkozásunk s a papi kenyér érdekében vagyunk az egyház hívei. Éhez természetesen szükséges az, hogy a falusi papi Tessedik
