Evangélikusok lapja, 1929 (15. évfolyam, 1-50. szám)

1929-11-17 / 43. szám

1929._________________________EVANGÉLIKUSOK LAPJA

________________________34L.

e

lső keresztyének az agapék után tették, a tehetősebbek megosztják falatjukat a szegényekkel.

14. Luther, aki a biblia alapján 400 évvel ezelőtt a Kiskátét a tanulók, a Nagykátét a lelkészek, hitoktatók és tanítók számára megírta, nem volt politikus, diplomata, avagy szocialistavezér, de Kátéjában a mai időknek is megfelelő, oly erkölcsi tanításokat az egyén, család, társadalom és nemzet életére s annak minden osztályára és alakulatára nézve oly lenyűgöző gyakorlati igazságokat hirdet, amely nélkül sem az egyén, sem az ország nem boldogulhat s amely nélkül semmiféle szociális társadalmi probléma meg nem oldható.

A Káté Luther magyarázatával a helyes szociális érzésre tanít és nevel bennünket. Igyekezzünk a Káté szociális tanítását a társadalmi bajok, kérdések és problémák megoldására fordítani s a gyakorlati életre alkalmazni. Igaz, hogy ezt a múltban is igyekeztünk megtenni, mert bennünket, a Káté tanítását ismerő és követó evangélikusokat — nagyon, nagyon csekély meg- tévedtet nem számítva — nem tántorított el a pár évvel ezelőtt hazánkban oly gyászosan lezajlott kommun korszakban a nemzetközi szociáldemokraták, kommunisták s bolsevisták jelszavai, de azért résen kell lennünk s folytonosan tanulmányoznunk kell a Kátét s a Káté alapján ifjúságunkat, népünket s katonáinkat a helyes szociális érzésre kell nevelni s akkor, ha e földi téreken minden társadalmi baj nem is oszlik el, de bizonyára enyhülni fog.

Vértesi Zoltán

magyarbolyi ev. lelkész.

Válasz Dr. H. G. L.-nek.

Minden kritikusnak, aki a nagy nyilvánosság számára ir kritikát olyan dologról, amit az a nagy nyilvánosság nem ismer, — első lelkiismereti és becsületben kötelessége az, hogy a maga ellenvélemén)é\el párhu amhan bemutassa a kritika tárgyának általa kifogásolt részeit, hogy a nagy nyilvánosság ne elferdítve, de tisztán lássa a dolgokat. A kritikusnak második lelkiismeret- beli kötelessége az, hogy csak olyan dolgok kri- tizálására vállalkozzék, amelyekhez maga is ért, amelyekben neki magának is van némi jártassága. Mihelyt a kritikus ezt a két kötelességét elmulasztja, kritikája a személyeskedés mocsarába sülyed.

Ez a sors érte dr. H. G. L.-nek az »Evangélikusok Lapja« 41-ik számában irt kritikáját is, amelyben az én, Nyíregyházán az evang. egyház aktuális kérdéseiről tártott, előadásomat próbálja kritizálni. Kritikájának már a kiinduló pontja is személyeskedés! Mert dr. H. G. L. — aki tudomásom szerint csak annyiban »lelkész«, mert lelkészi oklevele van, de mint »lelkipásztor« még »egy« gyülekezetét sem ismer — nagyon

téved, ha azt'hiszi, hogy előadásom megírásánál csak egy gyülekezet lebegett a szemem előtt. 16 évi pásztori munkám alatt számtalan gyülekezet életébe sikerült bepillantanom. Még pedig mindegyikbe az egyháza jövendőién aggódó pásztor szemeivel. Es ott bizony sok dolgot láttam olyat, amit a kritikus úr által hangsúlyozott »irodalmi tájékozódásából meglátni sohasem fog. A pásztor nem szajkó, aki az »irodalmi tájékozódás« alkalmával szerzett frázisokokkal és ok- nélkiil való fitogtatásá\al gondozza a lelkeket. A pásztor a mindennapi élet vágyainak és lelki szükségleteinek a hordozója, megfigyelője és amennyire tőle Ülik — Isten kegyelméből — kielégítője. A pásztornak sokszor az Írott betűk előtt kell járni, nem utána, mert az élet is a betű előtt jár. Amit én előadásomban mondtam, azt nekem az élet diktálta betűkbe s igy azt hiszem — nem követtem el vele oly c^rekiáltó vétket, ha az élet diktálta betűket át akartam nyújtani az élet lelki vágyaival és szükségleteivel szemben álló pásztortársaimnak.

Hogy erről a témáról én beszéltem és nem a püspöki kar valamelyik, de nálam mindenesetre bolcsebb és tapasztaltabb tagja — az nem az én hibám. De nem az én hibám az sem, hogy dr. H. G. L. olyan dolgokat is imputál előadásomnak, ami benne sem volt. Én egy szóval sem beszéltem a templom Iá1, ogat ás hiányairól, aminek oka a kritikus úrnak kétségtelenül reám célzott szavai szerint — a lelkészi igehirdetésnek a hiányossága az oka. Szivemből kívánom dr. H. G. L.-nek, hogy ha valamikor ő is belép a pásztorok sorába, — neki is csak annyi oka legyen a hívek templom baj árása miatt panaszkodni, mint nekem. Mert nekem erre — Istennek legyen érte hála okom még eddig sehol isem volt! És mert nem volt és ma sincs, kénytelen vagvok visszautasítani azt a magas lóhátról s bizonyára irodalmi tájékozódás útján szerzett kioktatást, hogy »a lelkész gyülekezete minden rendű és rangú tagját csak szeretni köteles.« A hívek szerctetét nem dr. H. G. L.-hez megyek tanulni, mert én a pásztori pályára is csak azért léptem, mert szeretem őket. Szeletem őket ismerve és ismeretlenül, rongyaikban és selyem- párnáikban, szeretem őket erényeikkel és gyarlóságaikkal, tudásukban cs tudatlanságukban, mert valamennyien testvéreim, a bennem is lüktető vágyakat, reményeket és indulatokat hordozó — édes testvéreim!

Rosszindulatú beállítás a kritikus úrnak a következő mondata: »Olyasmit mondani az ev. egyház tagjairól, hegy azok félmüveit s a mai kor eszméit felkapott emberek, még laikusok jelen nem létében is merészség, különösen azért, mert nem ez az igazság.« Én erre vonatkozólag a következő tételt állítottam fel: »A hamis jelsza- vakfól elhódított társadalmakban minden »korlátlan« önkormányzati rendszer csak bomláshoz vezet.« Ne tessék tehát a dolgot úgy beállítani, mintha én a félmüveit ember fogalmát »csak«