Evangélikusok lapja, 1929 (15. évfolyam, 1-50. szám)

1929-09-29 / 37. szám

1929

evangélikusok lapja

29Í.

»az ev. és ref. egyház szervezeti és dogmatikai uniója nem lehetséges.« Kérdeni, hogyan volna akkor oltári unió lehetséges? Vagy az úrvacsora kirebb jelentőséggel bir s közönbösebb dolog-, mint a tan vagy a szervezet? A múlt Istentől megihletett hithöse és prófétája, Dr. Luther Márton, 1532-ben, a Majna melletti frankfurtiaknak, kiknek lelkésze Zwingli szellemében tanított, azt tanácsolta, hogy inkább tartózkodjanak az oltári szentségtől. írásai lépten-nyomon bizonyságot tesznek arról, hogy, amit mondottam, genu- rir lutheri.

Ha ma azt tapasztaljuk, hogy ev. és más felekezetű keresztjének mind sűrűbben közös oltár köré csoportosulnak, oltári — nem uniót, de — unionizmust hajszolva, a modern »öku- ménicitás« lobogója alatt, úgy ennek oka abban rejlik, hogy Luther egyházában nagyrészt a Melanchton által ftihig tott avagy épen a kálvinista úrvacsorái tan, egy modern krvptokálvi- nizmus kapott lábra. Ha mi ev. lelkészek ezt tapasztaljuk - másokon vagy önmagunkon, akkor csak egy lehet a kérésünk és intelmünk: Vissza az íráshoz — és Lutherhez! £s még egyszer: »Az egyház valódi egységéhez eleg, ha egyetértünk az tvangéhomi tanban és a szentségek kiszolgáltatásában.« Ez elég, de ez szükséges ts. Vajha ezt munkálná Isten Szentlelke mindjobban, hogy az. egység eszméje mindig jobban megvalósuljon. Azonban nem ember, hanem Isten munkája ez!

Hol az igazság?

A Győrött megjelenő »Dunántúli Hírlap f. hó 4-i számában a vezéroldalon vastagbetüs cim alatt hosszabb cikk jelent meg három kassai kath. pap kivégzéséről. Először elmondja a cikkíró, hogy Rákóczy György, Be hlen Gábor egyik vezére hogyan vonult dc Kassára és hogyan vétette »szoros őrizet alá a három’pipot. Azután ezeket Írja: »Szeptember 6. és 7. közötti éjjel ráklyavilág melleit bizonyos Bay Zsigmond gyalogsági hadnagy k s csoport hajdúval érkezett oda, akikkel Rainer kassai tanácsos, mint városi rögtönitélőbiró, továbbá Alvinczy Péter kálvinista pásztor jelentek meg. Az egész barbár kínzásnak tehát hivatalos jellege volt és nem áll, az, hogy a hajdúk privát fanatizmusból kegyet- lenkcdtek.« Aztán rémregényekre emlékeztető fantasztikus sz'nekkel Írja le a kínzást és kivégzést. Majd igy folytatja: »Ez a véres tragédia tehát 1619 szept. 7. és 8-án töitént, amelynek szereplői ez a három kath. pap, másrészt pedig egy protestáns felkelés vezére és a hatalmon lévő kálvin sták.« Végül igy fejeződik be a cikk: »A kassai vértanuk egyúttal a szent hitnek vértanúi is, akiket Isten, miután vértanú- halálra méltatott, csodákkal is megdicsöitett. Az egyház pedig boldoggá avatta őket és követendő például állpolta elénk. Folyamodjunk tehát hozzájuk, mint megdicsőült testvéreinkhez és kérjük közbenjárásuk által hazánk részére a hit egységét és a s>ent korona alatt Nagy-Magyaror- szag helyreállítását.«

Különös, hogy amikor az előző nap:, szept.

3-i számban az új főszerkesztő bemutatkozó vezércikkében »keresztény szellem vezette, gyü- lölködésmentcs toliforgatást« igér, »krisztusi sze- leíetet és minden súrlódást félretevő, kart karba öltött együttinunkálkodást emleget - mondom különös, hogy a következő napi számban már megjelenhetett egy ilyen gyűlöletet szitó cikk. í>ehát hiszen szép ígéreteket máskor is kaptunk eleget, — megszoktuk már nem komolyan venni azokat. Hogy a névtelen historikus Magy arország feltámadását úgy véli közelebb hozhatni, hogy »a megdicsőült három paphoz folyamodik és á/ok közbenjárását kéri < — ezzel sem törődünk. Hála Istennek vannak még ebben az országban olyanok is, akik a honmentés nehezebb útjaitól sem riadnak vissza. Tehát mondom nem bocsátkozunk vitába a Dunántúli Hir!ap névtelen történetírójával. 1619-ben Kassán három kath. pap tényleg életét vesztette és mi ennek a három papnak vértanúi voltát nem is vonjuk kétségbe. Csak az esemény beállítása ellen van kifogásunk az igazság érdekében.

Vonatkozólag párhuzamosan ide iktatjuk azt, amit ez év tavaszán megjelent Bethlen Gábor c. vaskos történelmi tanulmányának 120. oldalán ir S/ckfii Gyula a Pázmány egyetem tanára, akit ugyancsak nem lehet megvádolni protestáns szimpátiával. »Pongrácz István. Grodecz Menyhért jezsuitáknak és Körösi Márk esztergomi kanonoknak megölésében a városi tanács nem vett részt, a gyilkosságot Rákóczi György hajdúi követték cl, uiuk előzetes tudta nélkül.«

Amikor Szekfü Gyula idézett munkáját olvastam, meg kellett csodálnom bő -utatismeretét és minuciózus pontosságát, bár sajnálattal állapítható meg. hogy a s/ázpercentes elfogulatlanság belőle is hiányzik, ino^t azonban zavarban vagyunk afelől, hogy hol is hát az igazság és melyik történésznek kellene elmenni a másikhoz tanulni: a Dunántúli Hírlap cikkiró- jának-e Szekfühöz, vagy az egyetemi profesz- szornak a D. H. anonym hisztor kusához.

Ezt a Dunántúli Hirlap-féle történetírói metódust egyébként jól ismerjük már. A tendencia vlágos: bizonyos dolgokat felfújni, sokkal fontosabbakat pedig agyonhallgatni. L>ioge- nes lámpájával kikercsn1 a magyar históriából három kath. papot, de szót sem szólni az 1223 csepregi protestáns mártírról. Néhány hajdú felelőtlen cselekedetét vérgőzös fantáziával kiszínezni, de feledés fályolát borítani lobogó mág- lyatü^ekre, keserves gát>arab-sorsokra és a szent Bertalan éjszaka tömegmészárló borzalmaira.

Ha mi egyszer elkezdenénk vértanúink regisztrálását valamelyik napilap hasábjain: lenne akkor szörnyüködés, tiltakozás Dunántúli Hir- lapéknál. Pedig a mi mártirlistánk nem olyan gyér, mint az övéké!