Evangélikusok lapja, 1929 (15. évfolyam, 1-50. szám)

1929-06-23 / 25. szám

1929

EVANOELIKUSOK LAPJA

195i

den ilyen szerencsétlen gyermek és szülő közé a Szent Lelkei, aki megtisztítja, meggyógyítja az ilyen szerencsétlen gyermeket és szülőt egyaránt! Tabitha.

Evangélikus és protestáns.

(D. Althaus erlangen! tanár előadása a spcyeri ünnepélyen.)

Evangélikus és Protestáns — az 1929. év két jubileuma, a kátéjubileum és a protestáció jubileuma, ezt a két szót egy beolvaszt ja. Káté- jubileum: evangélikus ünnepség. Protestádó jubileum: protestáns ünnep.

Habent sua fata nomina (a neveknek megvan a maguk sorsa). A reformádó hívei önmaguk nevezték magukat evangélikusoknak. A protestáns elnevezést először az. ellenfél használta, a speyeri birodalmi gyűlés alapján. Később ma- . guk az evangélikusok is elfogadják. A reformádó korának minden vitézsége, férfiassága, harciassága csendül ki belőle. De igaz marad az is, amit egyszer Kattenbusch mondott: a »protestáns« fogalom a reformáció híveinek »világi nevex lett. Az evangélikus kercsztyénséget mint »protestantizmust« a felvilágosodás korában is megtűrték éppen ott is, ahol az egyház irányában közönnyel viseltettek. Itt a protestantizmus jelentett lelkiismereti szabadságot, önálló, személyes meggyőződést a hit dolgaiban, fogékonyságot a kialakuló újjal szemben, a haladás szeretedét. Az evangélikus kcresztyénség mint »protestantizmus« még Goethénél is elismerésre talált.

A tizenkilencedik században a »protestáns- egyetlen theológiai és egyházi irányzatnak lesz kedvenc jelszava. Az egyház körén kívül álló nem római katholikusok gyakran és szívesen nevezik magukat protestánsoknak, még akkor is, ha nem kívánnak keresztyéneknek tekintetni. Ma minden evangélikus táborban használatos a protestáns elnevezés, mint amelyben kifejezésre jut a politikailag megerősödött katholidzmussal szemben való ellentét.

Az evangélikus és protestáns elnevezések a reformátori álláspontnak két külön pólusát jelölik meg, amelyek azonban mégis elválaszthatatlanul összetartoznak. Evangélikus: hiszek; protestáns: én hiszek. Evangélikus: »Te, Uram Krisztus egyedül; protestáns: »én nem tehetek másként.« Evangélikus: kötve vagyok Istenhez; protestáns: szabad vagyok az emberektől. Evangélikus az, akit az igazság meggyőzött; protestáns az, aki harcol az igazságért. Evangélikus: Luther cellájára gondolunk; protestáns: a wittenbergi vártemplom ajtajára gondolunk. Evangélikus: az evangéliom igenlése; protestáns: az evangéliom minden akadályozójának és megron- tójának tagadása. A tagadás az igenlésből sarjad és csak abból szabad sarjadnia. Az igenlés

viszont csak a tagadással jut teljes öntudatra. Ez a kettő: az Igenlés és a tagadás egy álláspont.

Németországban azonban elég gyakran volt olyan protestantizmus, amely nem volt evangélikus. A protestáns front jóval messzebb nyúlt és nvulik, mint a tudatosan evangélikus front. Örvendetes ez, vagy sajnálatos? Az kétségtelen, hogy a protestáns gondolatban olyan javak és eszmények rejlenek, amelyeknek dicsőítése bennünket összefűz olyanokkal, akik nem állanak az evangéliom mellé. »Valamennyien a halál előtt állunk és senki sem hal meg a másikért, hanem mindenki a maga személyében kénytelen páncélt ölteni és fegyverkezni, önmagáért kénytelen a halállal és ördöggel megvívni...«, Luther 1522. évi böjti prédikációinak ezen hatalmas bevezető mondataiban található »protestantizmus«, ez az individualizmus, a protestáns igazságkeresésnek sajátossága és magánya, az igazságért való legszemélyesebb, kérlelhetetlen tusakodásnak méltósága és nehézsége, amiket a kételkedőben is becsülünk, akinek hite összetört vagy még ki nem alakult — mindez összeköt bennünket a csak-protestánsokkal. Együvé tartozunk velők minden törvényszerű, hierarchikus, torz tekintéllyel szemben.

Azonban az igazságkercsés szabadsága csak annyiban bír értékkel, amennyiben elvezet az igazi tekintélyhez, Isten igéjéhez, amely szabadságban kötelez. A lelkiismeret szabadsága csak az evangéliom hoz való szabadságban értékes és teljes; az igazságosság csak azáltal, ha készek vagyunk Istennek igazsága által híeggyózetni. Ámde a protestáns szabadság, amint azt polgárságunk értelmezte, hányszor volt pusztán valamitől való szabadulás, és nem valamire való fel- szabadulás; a szabadságnak üres formája. A protestantizmus igen sokszor jelentette a keresés magasztalását, amely majdnem félt attól, hogy valamit találni fog, hogy Istennek igazsága reánktalál: igazságkeresés, amely inkább szerette a keresést, mint az igazságot.

Protestáns evangélikus nélkül — ez tehetetlenség, lazaság, egyháziatianság. Mig egyfelől minden lelkiismeretes igazságkeresöve! egynek tudjuk magunkat Rómával szemben, másfelől viszont egyek vagyunk a katholikus egyházzal a modemek tekintélvtelcnségo, az autonom ész egyeduralma, a kötöttség ellen tiltakozók kósza vallásossága ellen. A nem-katholikus Németországot erősen megbénítja, hogy a műveltek ugyan protestánsok akarnak még lenni, de immár széles körben nem evangélikusok. Protestánsok nem az cvangéliomért, nem az evangéliom alapján, hanem a rakoncátlan ész nevében, Rómának tagadásából kifolyólag, ami persze nemcsak Rómát jelenti, hanem általában a tekintélynek és az egyháznak tagadását, összetéveszti a reformációt a reneszánsszal, a reformációt a felvilágosodással.

De ajnilyen bizonyos az, hogy igazi pro-