Evangélikusok lapja, 1929 (15. évfolyam, 1-50. szám)
1929-01-20 / 3. szám
18. EVANGÉLIKUSOK LAPJA 1929. A Lipcsei Misszió munka- mezejéről. Amíg ellenmondás nem támad, amíg a harc meg! nem indui, amíg nyomorúság; nem áll be, amig az igéről való bizonyságtétel csak érdekes vagy közömbös tannak és elméletnek tűnik fel, addig divat kérdése lehet, hogy csatlakozunk-e hozzá, vagy elutasítsuk magunktól. Az ige a viharban, a harcban terjed igazán. Ezt bizonyítják a misszió háborús tapasztalatai. Mikor az angolok kiutasították a misszionáriust a Kilimandzsáró tövében fekvő Marikából, az ottani keresztyén gyülekezet elárvult. A pogányok örültek a kercsztyénség ügyének romlásán, összetépték a Bibliákat és magasztalták varázslóikat, sok helyütt a Kilimandzsáró vidékén. Mvvika tartományban sokan elpártoltak a keresztyén egyháztól. Az egyház egyre zsugorodott. Ekkor Kiweln Filipps főíanitó összehívta segédtanítóit és a presbitereket s elébük tárta a helyzetet. Orvosságnak nem* ezt, vagy amazt ajánlotta, hanem csak azt az egyet: az igát. Négy más munkatársával együtt megállapodtak abban, hogy valahányszor találkoznak, hirdetni fogják egymásnak az igét s igy gondozzák egymás lelkét. Meg is cselekedtek, és mi történt? Az elpártolás megszűnt. A gyülekezet megint elérte a régi lélek- számot. Túlment rajta. Ndemasi törzsfőnök jelentkezett a keresztelési tanításra. Megkeresztelték. S íateóta a főnök sok vasárnapi iskolai órában hirdette Isten igéjét alattvalóinak. A gyüleke- \ zet növekedett. -- Legtöbb afrikai területünkön azt tapasztaltuk, hogy ami rossznak látszott, amit az emberek rosszul gondoltak, az Isten jóra fordította. A háborús időszak, a missziói állomások; árvaságának ideje nem visszaesést, hanem* haladást hozott. A Délpare-i gyülekezetek lélekszáma megkétszereződött. Eszakpare-ban a háború kitörése óía majdnem négyszeresére emelkedett. A Lipcsei Misszió 1913-ban mindössze 3663 keresztyént számlált, ma pedig 13.312 keresztyént mutat ki. Majdnem kereken 10.000 lélekkel szaporodtak a gyülekezetek a háborús nyomorúság és viharok éveiben. Különösen a masai-k népe tapasztalta ezt meg. Ez a vad nomád törzs a Kilimandzsáró és Meru között délen kóborol. A háború előtt az evangéliom elől elzárkózott. Olyan vad és szilaj volt, hogy a német gyarmatkormányzóság nem vállalt felelősséget, ha fehér ember arra a területre tette a lábát. Ekkor az Isten nagy dögvészt bocsátott erre a népre. Először állataik pusztultak el. Ezzel vége volt a nép gazdagságának. Azután az emberekre is dögvész jött. Menekültek a pusztákról. Más néger törzsekkel, különösen a keresztyén négerekkel való érintkezésből megismerték a masaik mezitelenségü- ket, ürességüket és siilyedtségüket. Azóta a masaiktól, akik időközben megint újra elkezdték régi nomádéletüket, ismételten érkezett meghívás a misszionáriusokhoz, amiből kitűnik, hogy közülök sokan készek és hajlandók az evangéliom befogiadására. Árusából fekete keresztyén tanítók bejárták azt a területet és nagy ritkán találtak ellenállásra az evangelizálás munkájában. Raum esperes, Blumer misszionárius és Fokken missziói építő mester 1928 szeptember és október havában tett két utazásuk alkalmával ugyanezt tapasztalták a rnasai-területen. A talaj kész az evangéliom befogadására. A másik Lipcsei Missziói munkamezőn, Indiában, egyelőre semmi jel. Igaz, hogy a korábbi lipcsei állomáson, Ko i rn bátoré -ben, amelyet most a svéd egyházi misszió vezet, emelkedik a ke- resztyénsegre jelentkezők száma, azonban általában véve az indiai gyülekezetek lélekszáma nem mutat nagyobb mozgalmakat. A Lipcsei Misszió mezején 1927-ben mindössze csak 51 pogányt kereszteltek meg. Közelebbről vizsgálva azt látjuk, hogy a csekély számú jelentkezők legnagyobbrészt a szegények közül kerülnek ki. Sokan panaszkodtak már emiatt. S ugyan ki ne óhajtaná, hogy az evangéliom a művelt indusokat, az előkelő kasztokat és rétegeket is úgy megragadná, hogy azok belépnének a gyülekezetekbe? Mindamellett a szegényeket nem szabad megvetnünk. Mert ez félreismerése volna Isten gondviselésének. Isten a nyomort is felhasználja arra, hogy a sziveket hajlandóvá tegye az ige befogadására. Lipcse. Gerber. Mit csinállak Krisztussal ? Bunyan János, a Zarándok Útja hires írója (tavaly november 28-án volt születésének háromszázados évfordulója), kora reggel ágyban feküdt. Jézus Krisztusról elmélkedett és az a kérdés foglalkoztatta, hogy mit csinálhatna Jézussal, mit csinálhatna Jézusból. Hirtelen egész hallhatóan és érthetőéi! ment fülébe a kérdésre a válasz. «Mit csinálhatsz Jézussal, János? Hát add el; váltsd pénzzé.» Bunyannak többször is voltak hallomásai s ő felelni is szokott rájuk. Most is válaszolt: «Nem, ezerért, sok ezerért, ezernyi ezerért sem adom el Jézust.» «De ig]en,» válaszolt a hang, «eladod, eladod, eladod, János» — egyre (hangosabban és olyan gyorsan, ahogyan csak beszélni lehet. Bunyan kiugrott az ágyból, kifutott a szobából, de akárbová ment a hang elkísérte s egyszer halkan, másszor hangosan — «Add el, add el, add el,» s János egyre azt kiáltotta «Nem. Ezerért, sok ezerért, ezernyi ezerért sem adom el.» Van ennek az élménynek a mi számunkra jelentősége? Akad e sorok olvasói között valaki, aki hallotta ezt a hangot, amint azt tanácsolja: add el Jézust? Nem hiszem. Én sohasem hallottam. De azt képzelem, hogy a legtöbben közülünk egyszervagy másszor megkísértettünk, hogy adjunk el valami mást, ami, ha eladtuk, egy társaságba helyezett bennünket Iskáriótes Judással. Nincs-e köztünk senki, aki neme kisér*
