Evangélikusok lapja, 1929 (15. évfolyam, 1-50. szám)

1929-04-21 / 16. szám

1929.

EVANGÉLIKUSOK LAPJA

125.

korszaka következett. A pápaság végül is a reformok terére lépett; az evangélikusok pedig azáltal teremtettek maguknak megélhetési lehetőséget, hogy az állami és a gazdasági erőket hívták segítségül. Egyik sem tudta felszívni a másikat. De általában véve a tizenkilenc protestáló, illetve utódaik, sikeresen állottak ellent az ellenség támadásainak és cselszövényeinek.

A speyeri birodalmi gyűlésen egyik párt sem értékelte helyesen a «köznép» tömegének meggyőződését. Ä többség túlbecsülte az V. Károly, VII. Kelemen és a francia király között létrejött egyezséget. Maguk ezek az illusztris személyiségek is azt hitték, hogy összefogva helyre tudják állítani az egyházi es világi imperializmus megtépázott tekintélyét. Az 1529-iki klerikálisok a legszebb reményekkel eltelve csukták be füleiket az evangélikus kisebbség elöl; másfelől az evangélikusok csüggedten néztek szembe a bekövetkezendő kudarccal. Egy ik fél sem számolt a nép felébredt öntudatával és azon készségével, hogy' inkább szenved, mintsem hogy mégegyszer magára vegye azt igát, amely alatt eddig sínylődött. A nép szava néha Isten szava. 1529-ben a nép szava Isten szava volt, mert a népnek volt igaza, az imperialistáknak pedig nem volt igaza.

Kétféle erő oltalmazta és támogatta a tizenkilenc speyeri protestálót. Főként az az új erő volt, amely abból eredt, hogy a nép ezreit és millióit átjárta az Isten igéje. Az a lutheránus tan, hogy az isteni kegyelem az Ige és a szentségek csatornáin ömlik az emberiségbe, a Szent- irásból van merítve, de a tapasztalat is bizonyítja igazságát. Luther meglátta ezt a tant a Szent- irásban, de meglátta embertársainak életében is. Az evangéliom nem tanítja, hogy a trónokat fel kell forgatni; azonban egyetlen trón sem maradhat meg, ha azok, akik a trónon ülnek az ember értékének elve ellen cseTekesznek, feltéve, hogy’ a népnek van alkalma megismerni az evangéliom tanítását. A reformációnak már Luther előtt voltak előhírnökei Európaszerte. Üldözték, égették, pusztították őket és követőiket, de munkájuk nem veszett el. Luther és elődei évtizedeken, két évszázadon keresztül csepegtették az evangéliom igazságait a népiélekbe; s amikor 1323- ban a nép nyelvén megjelent és nyomtatásban terjesztetett a Biblia, akkor a köznép át lett itatva a hívők üdvösségét munkáló erővel, az evangéliommal és a terméketlen sivatagok megtermékenyültek. A nép hamarosan megtudta, hogy hol buzog életének és boldogságának forrása. Többé nem lehetett a népet visszatartani attól, hogy jogát követelje és érvényesítse.

Azt a vádat, hogy a reformáció visszavonást és harcot hozott bele az emberiség életébe, könnyű emelni, ha senki sem kivánja, hogy a vádat be is kell bizonyítani. A reformáció ellenségei kenetesen beszélnek azokról az aranynapokról, mikor az Egyház kétségbe nem vont tekintéllyel beszélt a Vatikánból és egység Uralkodott a földkerekségen, vagy mikor V. Károly császár jogara Európa nagyobbik fele fölött uralkodott. A tényleges helyzet azonban a legnagyobb rendetlenség és zűrzavar képét mutatja a speyeri birodalmi gyűlés előtt. A «császárság» számos apró fejedelemségből állott, a fejedelmek egymással civakodtak és a civakodások, harcok főleg a nemesség privilégiumainak csökkentése vagy növelése körül folytak. Az Egyház a jól jövedelmező egy házi tisztségeket a legtöbbet ígérőknek adta el; kapzsi, féltékeny, hatalomvágyó szerzetesrendek nyüzsögtek, viaskodtak és nyugtalanították az Egyházat; az emberi léleknek Istenhez való viszonya pénzügyi műveletekben nyert kifejezést: a templomfalra festett képnek az ára kiengesztelte a ha ragéó istenséget. A fejedelmek alig birták megvédel- me/ni országukat a töröktől. Az elnyomott, kifosztott, tudatlanságban tartott parasztság lázongott (Dózsa-féle parasztlázadás Magyarországon a reformáció előtt!). A termelésből és a kereskedelemből csak a kiváltságos osztálynak volt haszna, a nép tömegei, a dolgozók, munkájuknak gyümölcsét nem élvezhették sem anyagi, sem a szellemi kultúra formájában. Az építészeti, szobrászati, festészeti remekek fennmaradtak abból a korból, de a kizsarolt, lerongyolódott, állatinál rosszabb sorsban tengődő jobbágyoknak csontjai elporladtak, s nem tudnak beszedni arról a rettenetes állapotról, amiben ezek a szerencsétlen keresztyének éltek a reformáció előtt. A közlekedés csak néhány kilométerre volt lehetséges; vagy pedig, ha hosszabb útra kellett menni, rengeteg időpazarlással, sokféle veszedelmekkel (rablólovagok) volt egybekötve. Nem sokan voltak azok, akik tűrhető viszonyok között éltek, s ma egy iparos nem cserélne velük.

Különös, hogy a reformáció ellenségei arról mernek beszélni, hegy a reformáció előtt nagyobb volt a rend, mint a reformáció után; s hogy a reformáció megbontotta Európa egységét. Ezt csak olyanok tehetik, akik a történelmi igazságot a leglelkiismeretlenebbül elcsavarják és meghamisítják hazug mellékcélok érdekében. A reformáció előtti rend olyan volt, mint a ino- csáros láp rendje; az egység pedig olyan volt, amilyen létrejöhet ott, ahol apró klikkek és pártok kiváltságokat szereznek a rablásra és fosztogatásra a/zal, hogy megfizetik, illetve megvesztegetik a trónt. Úgy az egyházi, mint a világi imperializmus a rendnek és egységnek csak a karikatúráját, torzképét tudja létrehozni. Az emberi imperializmus mindig a tömegek tudatlanságán és babonás hiszékenységén épül fel s ezt tenyészti mint létfeltételét. Egymás jogainak tisztelete, az egymásrautaltság elismerése és a kölcsönös segítés gyakorlása mindig a nép lelki felébredésének az eredménye, amikor a néptömegeket megvilágositja és vezérli az Isten igéje s a nép lelki és testi erejét arra fordítja, hogy összefogva munkálja lelki és testi boldogulását, előhaladását, virulását.