Evangélikusok lapja, 1929 (15. évfolyam, 1-50. szám)

1929-04-21 / 16. szám

126.

EVANGÉLIKUSOK LAPJA

1929.

A speyeri protestálókat nem a magjuk ereje védelmezte meg a birodalmi gyűlés többségének hatalma ellen. A megsemmisitéstől azok a szociális erők óvták meg őket, amelyeket a reformáció előtti mozgalmak és a speyeri gyűlést megelőző húsz esztendőnek a mozgalmai hívtak életre. A tizenkilenc protestáló hivatalosan csak néhány szétszórt csoportot képviselt. Tényleg azonban hangot adtak nagy tömegek meggyőződésének, akiknek vallási és polgári jogait elnyomták a hatalmasok. A tizenkilenc speyeri protestáló az újkor előcsapata volt.

Hz igazság dióhéjban.

(Befejező.)

Az imádság nem a kezek összekulcsolásából, a szemeknek felemeléséből és az ajkaknak mozgatásából áll, hanem a szívnek a közössége Istennel. Az imádság a mindlen keresztyén ember szivében lakozó hitnek, szeretetnek és reménynek beszéde. Az imádság Isten minden gyermekének szem élyes és közvetlen beszélgetése meny- nyei Atyjával. Az imádság magától adódó kifejezése annak a léleknek, aki tudatára ébredt Istenhez való gyermeki viszonyának, s aki ebben a tudatában, meglel őzve Istennek imára hivó parancsát és a nyomorúság idejét, önként és természete szerint emelkedik fel Isten szivéhez. Az imádság a benső életnek soha el nem álló sziv- vérésé.

S a kérő imádság? mi ennek a különleges természete? Semmi más, mint hogy félelem nélkül és teljes bizodalomimal járulunk Isten elé, mint a szerető gyermekek szerető atyjuk elé, és kiöntjük szivünket előtte. És miivel mennyei Atyánknak gyermekei vagyunk, első és legfőbb foglalatosságunk természetszerűleg Atyánknak dolga lesz. Az Ö neve, országa és akarata. Hogy neve megszenteltessék közöttünk tiszta tanítás és szent élet által; hogy a Szentlé leknek a mii szivünkbe és mások szivébe való küldése által országa mind nagyobb mértékben eljöjjön hozzánk; hogy jó és kegyelmes akarata meigvalósit- hassa célját itt a földön, ahogyan megvalósítja a mennyben — mindig ezt fogjuk első' sorban kérni. Azután visszük elébe szükségeinket és kéréseinket: a mindennapi kenyérért, vétkeink bocsánatáért, az ördögnek, a világnak és saját testünknek kisértései közt, amelyek bennünket a hitnek és szent életnek útjáról lété rite nőn ek, védelemért és megőrzésért, minden gonosztól való megszabadításért. És ezeket a kéréseket félelem nélkül, teljes bizodalommai visszük meny- nyei Atyánk elé. Annak jeléül, hogy meghall- gattatásunk felől teljesen bizonyosak vagyunk, imádságunkat ámennel fejezzük be, ami azt jelenti: «Igen, minden bizonnyal úgy legyen!»

A Kiskáté megfelel arra a kérdésre is, hogy miként bizonyosodhatunk meg üdvösségünkről. Először azáltal, hogy eszünkbe juttatja rniegke- reszteltetésünket. Mert a keresztség! az újjászületésnek fürdője és a Szentlélek által munkált megújulás. A keresztségben és a keresztség által a háromságios egy Isten jött hozzánk és, már legzsengiébb gyermekségünkben felvett közösségébe. És bár hegyek eltávoznak és a halmok megrendülnek, de a békességnek ez a szövetsége meg nem rendül. S azután megbizonyosodunk üdvösség|ünkről az áldozásban. Igaz, hogy az abszolució szavait emberek mondják, de tudjuk, hogy mögöttük Isten áll és szilárdan hihetjük, hogy általuk bűneink mieg vannak bocsátva Isten előtt a mennyben. Végül megbizonyosodunk az Úrvacsora által. Mert az Úrvacsora a mi Urunk Jézus Krisztusnak valóságos teste és valóságos vére, a kenyér és a bor alatt nekünk keresztyéneknek ételül és italul adatott, amiként azt maga Krisztus rendelte. Krisztus teste és vére1 a legmeggyőzőbb bizonysága annak, hogy bűneink meg vannak bocsátva, hogy közösségben vagyunk Istennel és hogy örök üdvösségünk van. Ezek a legszilárdabb biztosítékai üdvünknek. Az Isten igéje iránt való engedelmesség és a magunk lelki szüksége sohasem! engedi eltűrnünk, hogy valaki a kereszt- séget, a feloldozást és az Úrvacsorát miegfosisza erejüktől, melynél fogiva biztosítékai üdvösségünknek. D. Dr. Reu J. M.

Gyámistézeti felhívás.

Amikor az alulírott egyházi elnök most, a húsvéti ünnepek után, az ország különböző részeiből kikerült középiskolai tanítványait megkérdezte, voltak-e a vakáció alatt odahaza templomban, a legtöbb igennel felelt. A beszélgetés során elmondták aztán azt is, hogy milyen szép odahaza az ő egyszerű templomuk és milyen boldogok voltak, amikor édesanyjukkal, édesatyjukkal, testvéreikkel felmehettek az Ur házába, ahol őket megkeresztelték, megkonfirmálták, és ahol elődeik évtizedeken, évszázadokon át imádkoztak. Voltak azonban olyanok is, akik szomorúan jelentették, hogy ők bizony odahaza nem mehetnek templomba, mert messze vidéken nincsen evangélikus templom. Nem is látnak odahaza egész esztendő át ev. lelkészt, de még ev. tanítót sem, mert ev. iskolájuk sincsen. Halottaikat a legtöbb helyen, csak a temetőnek egy sarkába temethetik el s bizony-bizony nemcsak a temetés, hanem a többi egyházi funkció körül is sok nehézség szokott felmerülni.

Nincs templomunk ... iskolánk ... temetőnk.. . nincsen lelkipásztorunk ... tanítónk. Óh, mintha csak a zsoltáriró panaszát hallanám: »Ami jeleinket nem látjuk, nincsen immár próféta...« (74. Zs. 9.) Óh, csoda-e, ha ezek a mi hittestvéreink odakint a szórványban, még szászorta jobban érzik, mint mi, hogy a mi egyházunk csak egy törékeny sajka, melyet a most különösen felkorbácsolt tenger hullámai, a viharok, a szirtek, a zátonyok, összetöréssel és elnyeléssel fenyegetnek. Óh, csoda-e, ha ők évről-évre mindig fokozottabb mértékben segítségért kiáltanak.

Ezeken a segítségfért kiáltó szórványbeli hittestvéreinken s ami erőtelen adósággal küzdő gyüN