Evangélikusok lapja, 1928 (14. évfolyam, 1-50. szám)

1928-02-19 / 8. szám

1928.________________EVANGÉLIKUSOK LAPJA 61.

szál

lni a római hatóságokkal, még ott határozottan és erélyesen fellépni sem.

Természetesen a központi hatóság ezen eljárása nem maradt titokban s ez a körülmény csak még jobban növelte a Wittig ellen táplált gyanút. Az egy házi cenzúra nem mer már Wit- tignek engedélyt adni műveinek kinyomatására s a legjellemzőbb, hogy ezt az engedélyt Wittig nem tudja megkapni annak ellenére sem, hogy elvileg hajlandó minden kivánt korrektúrát kéziratán megtenni s ismételten süigeti a hatóságokat, hogy mondják meg végre a kifogásokat művei ellen A felelet legfeljebb olyan általánosságokban mozog, amelyekkel nem lehet semmit sem kezdeni. Nyilvánvaló, hogy a központi hatóságoktól való félelem lidércként nehezedik a cenzúrabizottságokra, úgyhogy legalább részben jobb lelki ismeretük ellen sem merik megadni az »Imprimatur«^, nehogy maguk is gyanús színben tűnjenek fel, ha esetleg Róma azután indexre teszi a szerzőnek ezt vagy egyéb művét. Katholikus folyóiratok még olyan cikkeket sem mernek közölni, amelyek Wittignek védelmére kelnek. (L. »Das Alter der Kirche« V. részben különösen a kölni, augsburgi és pas- saui hatóságokkal folytatott tárgyalásokat, 22— 50. lp. valamint Eberíe Józsefnek, a »Das Neue Reich« kiadójának levelét u. o. 41. lp.) így azután végül Wittig kénytelen volt »Das Leben Jesu« c. már említett munkáját a szépirodalmi termékek közt kiadni: azokra nézve nem szokták Németországban kikérni az egyházi cenzúra-hatóság véleményét. Az uj lcánoniog értelmében ez azonban nem egészen helyeselhető eljárás s ez lett azután Wittig veszte.

Ellenségeinek t. i. sikerült kivívni, azt, hogy a római indexkongregáció a tiltott könyvek sorába iktassa Wittignek több művét. Ezek közt elsősorban említett »húsvéti üzenete«, »A megváltottak«, továbbá a »Kirche und Wirklidi- keit«-ben megjelent két cikke (itt már nem az egész könyvről szól a bizottság!), valamint »Das Leben Jesu« cimü művei szerepelnek. A kongregáció egyúttal utasította a breslaui érseket, hogy Wittigtól újra vegye ki a Processio Tridentina-t és az u. n. antimodemista esküt s kötelezte, hogy ettől fogva minden nyomtatásban megjelenő művéhez a római hatóság előzetes hozzájárulását kikérje. Megokolásként azt hozta fel, hogy a Wittig által hirdetett tévtanok a katholikus egyház tanítását alapjában forgatják fel (Errores, quos Rev. Doct. Wittig litteris tradidit, certe quidem ex parte, doctrinam divi no-catho!icam funditus subvertunt«).

El lehet képzelni, hogy hogyan hatott ez az ítélet Wittigre, aki hiszen minden munkájával feltétlenül egyházi irányban akart szolgálni a híveknek. Talán a legkeserübb az ítéletben az volt, hogy a római hatóság azt minden meg- okolás nélkül hozta meg. Éppen azért a breslaui érsekhez intézett felterjesztésében Wittig kérte ennek a megokolásnak a megadását; minden gonosztevőnek elemi joga, hogy a törvény részletesen megokolja a rá kimért büntetést. Utalt egyúttal arra, hogy az Ítéletben követelt eskük letétele részéről már megtörtént s mivel nem érzi magát esküszegőnek, azért az ott kívántaknak nem tehet a kivánt formában eleget. Majd igy folytatja: »Nyíltan vádolom Eminenciádat, hogy Éminenciád néhány izgatótói megfélemlítve, ezen ügyben kiadott sorozatos intézkedései miatt, amelyek kicsinyes emberek módjára (nach Skrupulantenart) mind sz.igoiubbak lettek, a jelen szerencsétlenség felidézésében szintén hibás. Püspökömtől elhagyatva minden támadásnak ki voltam téve ( war ich jedem Gebell ausgesetzt«) és hogy ezeknek már véget vessenek, most lehetetlenné teszik nekem az Isten irgalmasságáról szóló evangélium hirdetését. Ha ügyem az egész katholikus világ botránya lesz, akkor abban nem én vagyok elsősorban hibás.

Eredménye persze ezen előterjesztésnek nem lett. Róma sem a kivánt felvilágosítást nem adta meg, sem azon követeléséből nem engedett, amely az említett eskünek újólag való letételére vonatkozott. Azoknak a közvetítéseknek sem volt eredménye, amelyre Wittig ügyének pártatlan ismerői vállalkoztak. Wittigben pedig erősebb volt a saját meggyőződéséhez való ragaszkodás, mint az a praktikus, inkább »politikus- gondolkodást mutató meggondolás, amelyet a viszonyokkal ismerős kollégái is ajánlottak neki, hogy t. i. vegye a dolgot könnyebb oldaláról s további működése szamára biztosítsa a lehetőséget az eskü letételével. így azután nem is felelt meg a rá kirótt büntetésnek s ez automatikusan vonta maga után a kiközösítést, amelyet a breslaui érsek megbízás alapján 1926. junius 12-én hirdetett ki.

A római szentszéknek ez az eljárása megdöbbenést váltott ki a kath. egyházhoz feltétlenül ragaszkodó körökben is. Ha ez nem is mert olyan határozottan megnyilatkozni, mint ahogyan azt talán a mi egyházunk viszonyai közt várnók, de azért azt meg a távolabb álló is észreveheti. Több oldalról is történt olyan megnyilatkozás, amely az index jelenlegi kezelései elavultnak tartja. A bécsi »Korrespondenzblatt für den katholischen Klerus« mondja 1925. szept. 10-i számában, hogy az indexkongregáció eljárása sajátságos gondolatokat ébreszt fel. Az irodalomban a hitetlenségnek és erkö’esteien ségnek megdöbbentően széles áradata ömlik el: az egyház ezt kénytelen tűrni s nem tehet ellene. »Miért jelentenének akkor egy olyan mély kedélyű papnak az iratai, mint Wittigéi, akiben költészet, tudomány és jámbor elmélyedés olyan benső kapcsolatban szólalnak meg, olyan nagy veszedelmet a katholicizmusra, hogy őt számunkra elveszettnek kell minősíteni?« Rosenstock, aki maga a zsidóságból lépett át a katholicizmusra, egy iratot bocsátott közre, amely mindenesetre széles körök hangulatára jellemző; ennek az iratnak a cime: »Religio depopulata«, »az elpusztított vallás«: egy regi, a XVI. század végén keletkezett u. n. Malakiás-féle jövendölés ezzel a kifeje