Evangélikusok lapja, 1928 (14. évfolyam, 1-50. szám)
1928-02-19 / 8. szám
60. EVANGÉLIKUSOK LAPJA 1928. Nietzsche megkülönböztetésére gondolni, aki mint a keresztyénség vak és elbizakodott ellensége Krisztus morálját rabszolga-morálnak nevezte, magát ezzel szemben az úri morál hívének vallotta, amely az egyénnek másokkal nem törődő, legsubjektivebb, önző életfelfogása. Még egy szempontra legyen szabad rámutatnom: egy nagy nemzeti hibánkra. Nálunknál jóval nagyobb nemzetek féltékenyen őrködnek nyelvük szókincsének minden egyes eleme felett s a világért nem engednének abból egy jottányit is elveszni. Csak mi magyarok mondunk lie megbocsáthatatlan könnyűséggel nyelvünknek egy-egy évszázados eleméről s bírálat nélkül, szívesein fogadjuk az újat, az idegent. A földrajztudósok nemzetközi nagygyűlése évekkel ezelőtt kimondotta, hogy a földrajzi neveket az illető nép nyelvén fogják használni, hogy ne legyen minden nyelvben más és más neve egy és ugyanazon földrajzi tárgynak. És mit látunk? Ami magyar tudósaink s részben már szép- iróink is jámborul csak W lenbe utaznak, nem Bécsbe, wie ni árut veszünk, stb.; de sem franciának, sem angolnak, sem olasznak nem jut eszébe lemondani a maga Vienne, Vienna, Lon- dres stb. régi alakjairól. Mivel ezek szerint Miatyánk a helyes magyar elnevezés, mivel évszázados joga van az élethez, és mivel féltett nemzeti nyelvkincsünknek fel nem áldozható eleme, azért »Miatyánk« maradjon meg a te országod. Debrecen. Horvay Róbert. Mi történik „odaát“? II. tést nyerni. Nem lehet megindulás nélkül olvasni ezeket az írásokat, amelyek minden lapjukon arról tesznek tanúságot, hogy hogyan kell küzdenie jóhimevéért, becsületéért egy hű katholijkus embernek, aki minden munkájával a legjobb értelemben aklar szolgálni egyházának. Végül persze minden jószándék eredménytelennek1 bizonyult. Talán az egész ügy más fordulatot vett volna, ha az egyházi hatóságban megvan a bátorság arra, hogy Wittiget oltalmába vegye. De éppen erre a br esküi bíboros-érsek nem volt hajlandó. Bizonyára nem volt teljesen áthatva azoknak az igazságáról, amiket Wittig irt s eljárásának okát jórészt ebben kell keresni. De nem is volt bátorsága arra, hogy erélyesen fellépjen azokkal szemben, akik1 a Wittig elleni gyanút állandóan táplálták s a számára készi- tett máglyát folyvást szították Inkább engedett az ilyen törekvéseknek, — talán az attól való félelemben, hogy maga tűnik fel Rómában gyanús színben, ha ott máskép Ítélnek a dolog felől s hogy akkor maga jut kellemetlen helyzetbe. Ezért vonja meg bizalmát Wittig addigi, az egyetem diáksága körében folytatott sikeres lelkipásztori tevékenységétől, — még mielőtt bármiféle fórum hivatalos eljárást indított volna ellene. Ezért azután eredménytelenek mindazok a nyilatkozatok, amelyekkel Wittig igazolni akarja az egyházi tanhoz való hűsiégét s amelyeket abban a formában ad le, amelyben aizt tőle hatósága kívánja (igy 1922. jun. 16-ról, 1923. febr. 23-ról és 1925. jani. 25-ről keltezett leveleiben). Eredménytelen volt annak az ismételt hangsúlyozása is, hogy hajlandó minden katho- likus dogmát aláírni és minden, valamely munkájában esetleg! kimutatott tévtant visszavonni. Wittig húsvéti üdvözlete nagy port vert fel. Sokan voltak, akik megkönnyebbültek az olvasásakor: az ott kifejtettek sok lelki tehert vettek le róluk. A szerzőt ezek elhalmoz'Ják kö- szöneíükkel. De viszont a vulgáris kathoticiz- mus kitaposott ösvényein járó sokaság, mindenesetre elsősorban a papság, egyes rendek1 (nevezetesen a jezsuiták) felzúdultak s azonnal eretnekséget orroltak. A breslaui biboros érsek, Bertram szükségesnek látta, hogy Wittiget, laki iránt különben teljes bizalommal volt s akinek a munkáját őszintén becsülte, figyelmeztesse, és irodalmi megnyilatkozásaiban nagyobb óvatosságra intse. S mikor egy svájci professzor »Lutherus redivivus?« cim alatt kiadott támadásában Wittiget nyíltan lutberanizmussal vádolta meg, megkezdődött az ellenie folytatott hajsza, amelyet semmiféle egyházi hatóságnak sem volt meg a bátorsága lehetetlenné tenni. Az ügy aktáit Wittig legújabban »Das Alter der Kirche« cím alatt Rosemstockkal közösen kiadott munkájának az 5. füzetében bocsátotta közre s igy jelenleg már legalább némileg objektiv módon lehet a kérdés aktáiba betekimWittig ebben az ügyben a fősulyt éppen arra helyezte, hogy ne csak általános jelszavakkal lépjenek fel ellene, hanem mutassák ki műveiben általában és részletesen, hol jutott ellenkezésbe az egyházi tannal. Ennek a követelésének azonban érdemleges módon nem tettek Ellenfeleinek hamarosan sikerült elérni, hogy a római szentszék őt »súlyos megrovásban« (»grave ammonizione«) részesítse. Rómában azonban még annyi fáradságot sem vettek magjuknak, hogjy komolyan tájékozódtak volna Wittig irodalmi munkássága iránt: a megrovás okául a »Kirche und Wirklichkeit, ein katholisches Zeitbuch« cimü munka szerepelt. Ez azonban nem származik Wittigtől, hanem annak csak két cikkét irta s azokat is már régebben, anélkül, hogy azok elle n a német ka tholikus egyház bármely hivatalos fóruma kifogást emelt volna. Teljesen jogosult volt tehát Wittignek az az érzése, hogy Rómában nemcsak felületesen, hanem igazságtalanul jártak el. Azonban ennek a megíróvásnak visszavonását hiába kérte: a kardinális érsek nyilván nem mert szembe __
