Evangélikusok lapja, 1928 (14. évfolyam, 1-50. szám)
1928-01-01 / 1. szám
6. EVANGÉLIKUSOK LAPJA 1928. senki sem láthatta, mert egyelőre egy nagy aranyos függöny volt vonva az Anya és a Gyermek elé. A népek egyre jöttek. Letérdepeltek az oltár előtt és szivükben hűséget fogadtak az Ég Királynőjének és a Világ Fejedelmének. Sok százak jöttek; némelyek szikrázó ékszerekkel gazdagon — hercegek, grófok, dámák; mások igen szegényesen — iparosok, gyermekek, utcai koldusok. Mind ott voltak a templomban. Karácsony este volt. Hirtelen újólag felharsant a zene, a hangok vad szépsége és a karácsonyi énekek lágy dallama. A nagy függöny lassan hátralibbent és — csak az Anya volt ott. A nép az elcsodálkozás zúgását hallatta. Néhányan felsikoltottak. Mások arcra borultak, A Gyermek eltűnt! Ott ült az Anya, titokzatosan; rejtett mosolyával; de karja, ahova a Gyermek támaszkodott, üres volt. Nagy zűrzavar és rendetlenség támadt hamarosan. Az éneket abbahagyták, megfeledkeztek róla. A nép összecsődült az oltár elé. Riadt tanácstalanság vett erőt mindenkin. Ekkor egyszerre csak néhány ember, a templom végén, lökdösődni és mutogatni kezdett. Mások is oda néztek, végül mindenki hátrafordult és nézett Csend lett a templomban. Mert a nagytemplomnak egy homályos zugában, ahol a szegények szoktak térdepelni és imádkozni, ott volt a Gyermek. Kezét egy szegényesein öltözött ember kézébe tette. Ennek az embernek a köpenyege alatt kalapács lógott s a mellén egy kicsiny törött fakereszt. Néhányan felkiáltottak, de azután áhitatos némaság lön. És a hallgató csendben a Gyermek szava felcsendült s édesen, tisztán hatolt keresztül a homályon: »Ime! Ennyi éven keresztül csak Anyámat tisztelték, szent és áldott a neve« — és szeme rámosolygott az oltárra — »De ez itt József, az Atya. Ki beszélt az ő hűséges szeretetéről és gondoskodásáról? Senkisem énekelte meg szünetlen fáradozását. Égő szinü üveg nem fényesítette ki elnyűtt, poros ruháját. Pedig ő akadt rá az istállóra, ő vetett szalmán ágyat, ö nyugtatta meg a riadt állatokat. Ö ment gyalogszerrel a szamár mellett, amelyen Anyám ült velem. Lábát felvagdalta az éles kő; fájt a szive •szeretteiért. Dolgozott és eltűrte az emberek gorombaságait, ő csinálta a kereket a kocsiba, amely ráfreccsentette a sarat. Odaadta munkájának gyümölcsét, hogy eltarthassa a családot. Megfizette a súlyos adókat. Arca verejtékével keresett nekem kenyeret. És ma éjjel eljött ide imádkozni ismeretlenül. Senkinek a szive nem nyílt ki előtte. Senki rá nem ismert. De én felismertem. Én és az én mennyei Atyám szeretjük és tiszteljük. És kell, hogy ez a megzavarodott világ is megismerje. Dicsőség legyen az Atyának mindörökké! Kérlek énekeljetek a Földi és Mennyiéi Áldott Háromságnak — az Atyának, az Anyának1 és a Fiúnak«. Nagy csendesség ülte meg a templomot. S mielőtt a nép felocsúdott volna ámulatából és félelméből, a szegény ember a kalapáccsal és a kereszttel eltávozott. Mentében mintha fény vette volna körül s mennyei kórus . énekelte: »Dicsőség a magasságios mennyekben Istennek, a földön békesség és az emberekhez jóakarat«. Azután a nép az oltár felé fordult. Ott volt az Anya, derűsen mosolyogva; s a Gyermek hozzásimult, fehér rukácskája hozzáért a tiszta, királyi kék ruhához. És felülről a boltívek közül, valahonnan a tető felől, amely olyan volt mint az éjszakai égboltozat, diadalmas zene hullott alá: »Dicsőség legyen az Atyának most és mindörökké«. És az egész nép letérdepelt s szivében mindenki titkos fogadalmat tett. P. A napkeleti csillag. A csillagászat haladásával naprendszerünk, amelyet néha-néha egy-egy üstökös tisztel meg látogatásával, mindinkább apró játékszernek, porszemnek tűnik fel a világmindenségben. A csillagászat, amely lemázsálja a csillagokát és leméri mesébe illő távolságaikat* olyan számokkal dolgozik, amelyekről az ember nem tud magának tiszta fogalmat alkotni. Nem csupán a távolság és a nagyság teszik; hanem ott kint, minden távolságokon túl észlelhetünk a miénkhez pontosan hasonló mozgást, és a fénytörés felhasználásával megállapíthatók a legtávolabbi napban ugyanazok a kövek és ércek, amelyek^ bői a mi földünk épült. Újra megtanuljuk, hogy a világmindenség egy. Azonban nem annyira ez az uj világegyetem döbbenti meg az embert, amelyből a puszta szem sohasem lát többet, mint egy-két fénypontot, mint inkább az a szembeszökői ellentét az ismeretes parányiság és a rengeteg ismeretlen között, amely utóbbi csak most kezd feltárulni előttünk. Az a különbség, amelyet az Orion mutat, ha először puszta szemmel nézzük az éjszakai égbolton, s azután egy hatalmas modern, mondjuk Lick-féle teleszkópon, megrendíti az embert; a lángoló és izzó nagy öv áhítatot kelt. Aki látja, annak a Teremtő bői esés égé be és hatalmába vetett hite megerősül. Esetleg még tanulhatunk valamit azoktól a napkeleti bölcsektől, akiket az egiek tanulmányozása vezetett el egy nagy, titkos reménységhez, amely nem esett messze az igazságtól, bármily tudománytalanul jutottak is el hozzá. A logikus gondolkodás paripáján száguldozó ^vitézeinket szeretnénk csititani, hogy hagyják meg •
