Evangélikusok lapja, 1928 (14. évfolyam, 1-50. szám)
1928-01-29 / 5. szám
1928. EVANGÉLIKUSOK LAPJA 35 szór gyarapodik értelmességben. Van Isten iránti es van ember iránti szeretet. Egyik sem lehet vak szeretet, tétovázó, bizonytalan, tájékozatlan. Mindegyiknek helyes irányitója, szabályozója, de egyúttal erősítője és gazdagitója is az ismeret. A pogány bölcs arra tanít, hogy ismerjük meg önmagunkat. Az apostol arra, hogy ismerjük meg azt, akit szeretünk. Szeret.t nélkül az ismeret nem teljes. Ismeret nélkül a szeretet nem mély és kipróbált. Szeretet és ismeret egymást kiegészítik, gazdagítják, telitik. A szeretet értékel és Ítél. Amit szeretünk, a/t kincsnek tartjuk és jónak ítéljük. Hogy tehát szeretetünk el ne bóduljon, meg kell szereznünk a helyesen Ítélő és értékelő képességet. Tudnunk kell a különbséget jó és rossz, jó és még jobb között. Kü'önben szeretetünk kel többet rontunk, mint építünk. így tudjuk elválasztani a búzát a polyvától, s így tudjuk elkerülni a mások megbotránkoztatását. A szeretetnek finomságot, kedvességet az ismeret és értelmes- ség ád. Ezek nélkül az Isten iránti szeretet babonává torzul; az emberek iránti szeretet tapintatlanná, tolakodóvá, a’kalmatlankodóvá lesz. (Folytatjuk.) Mi tirténik „odaát“ ? I. Mindnyájan tudjuk, sokan személyes tapasztalásból is, hogy odaát«, azaz a katholikus egyházban nagy élénkség, sürgés-forgás uralkodik. Ott dolgoznak. Amióta a pápa kiadta a »katholikus akció« jelszavát, fokozott erővel indult meg minden irányú munka. Megszervezik az egyház frontját kifelé s őrködnek azon, hogy mindenütt, ahol csak lehetséges, a saját megbízható embereiket helyezzék el. összegyűjtik embereiket a maguk frontján belül, mert tudják, hogy kifelé csak akkor lehetnek erősek, ha belül megvan a szükséges erő-tartalék. S mégis mindezeknek a jelenségeknek a megfigyelése csak külső képét adja annak, ami »odaát« történik. Mert mindezek még nem mutatják meg nekünk a katholicizmus tulajdonképeni arcát. Pedig nekünk azt kell ismerni. Arról van szó — s ez a fontos, — hogy a katholikus egyház mit ad embereinek, mi az az evangélium, amelyet hirdet, ki az a Krisztus, akit hoz. Sokan az olvasók közül talán unottan teszik le e sorokat ezekre a szavakra, azt gondolván, hogy ezeket már tanultuk az iskolában, ezeket már tudjuk. Talán még sincs egészen igy. S hogy mennyire nincs igy, a/t n m sok fáradsággal m nden'ó maga tapasztalhatja. A következőkben is a katholiciz- musnak ehhez a lelki arculatjához szeretnénk hozzáférni s annak vonásait kutatni egy olyan esettel kapcsolatban, amelyről nálunk ugyan viszonylag keveset tudnak, — a napi sajtó nálunk meglehetősen óvakodik attól, hogy ilyen dolgokat szellőztessen, — de amely külföldön s nevezetesen Németországban meg'ehet ősén sok port vert fel. 1925. nyarának végén bejárta a német sajtót a hir, hogy a római szentszék a tiltott könyvek sorába iktatta indexre tette« egy breslaui katholikus theologiai tanárnak, Wittig Józsefnek a miiveit. A kívülálló akkor még azt gondolta, hogy ez talán egyike azoknak az eseteknek, amelyek a katholikus egyházban majd minden évtizedben legalább egyszer megesnek: katholikus theologusoknak kü’önösen tudományos munkái többször kerültek indexre s következmény azután legtöbbször az volt, hogy az illető mindent visszavont, »laudabiliter se subjecit«,— ahogy ezt oly szépen tudják odaát megjelölni s az illető maradt tovább is aki eladdig volt: egyházának hű fia. Igy tett, hogy mást ne említsek, annak idején Prohászka Ottokár is. Aki azonban a jelen esetről tájékozva volt, az már akkor is tudta, hogy most másról van szó, mint egy szűk hatáskörű professzor néhány »tév- tanitásánakt az elítéléséről. S ennek feleit meg azután az is, hogy Wittig nem vont vissza s hogy a római S. Congregatio S. Officii meghagyása következtében a breslaui érsek 1926. junius 12-én exkommunikálta Wittiget, vagyis kizárta ót a katholikus egyházból. Az ügynek a hullámai azóta sem ültek el, sót a távol állónak is az a benyomása, hogy az egész ügy ezzel jutott tulajdonképen a katholikus egyház számára kritikus stádiumába. Wittig mint egyháztörténész, a maga tudománykörében elég ismert nevű ember volt. Saját egyházában azonban nem annyira tudományos munkái tették öt ismertté, mint inkább vallásos építő iratai. Ezeknek a sorába tartozik az az irata is, amely a/ egész ügy kiinduló pontjául szolgá t. A legelőkelőbb katholikus német folyóiratban, amely elsősorban az intelligens híveket akarja szolgálni s az egész kultúrát katholikus szellemmel akarja áthatn;, jelent meg 1922-ben husvétkor Wittignek »húsvéti üzenete« »A megváltottak« (»Die Erlösten«) címmel. Ennek a cikknek a gondolattartalmát legalább röviden magunk elé kell állítani, ha a szerzője körül felmerült vitakérdést legalább némileg meg akarjuk érteni. Mindeneke'őtt szem e'őtt kell tartani, hogy a cik nem értekezés, de nem is elmélkedés talán.. Szinte azt lehetne mondani, hogy novel- lisztikus formában tárgyalja valójában nagyon súlyos problémáit. A szerző mindazt, amit el akar mondani a maga személyes átélésébe viszi bele s annak a megvilágításában adja az olvasó elé. Mit jelent az: »Engem megváltott Krisztus!«? És: Miért érzi oly kevés kegyes katholikus ember, hogy őt Krisztus megváltotta? Ez az egész cikk alapgondolata. S a szerző azzal kezdi, hogy gyermekkorában, melyet egy a világ folyásától meglehetősen távol eső sziléziai faluban élt át, mennyire érthetetlen volt előtte s többi társa előtt is az az ige: »Engem Krisz
