Evangélikusok lapja, 1928 (14. évfolyam, 1-50. szám)
1928-01-22 / 4. szám
28. ___________ _____EVANGÉLIKUSOK LAPJA_______________ 1928. te ndensnek nevezi a mi püspökeinket. Reméljük azonban, hogy a körlevélnek foganata lesz, s azok a kultuszminiszterek, akik ennek alapján jobb oktatásban részesülnek, se aktiv kultuszminiszterségük idején, sem képviselői működésük idején, sem soha nem feledkeznek meg arról, hogy magyar állampolgárok, s a magyar törvények nyelvén fognak beszélni magyarokról magyaroknak. Amig ez a jobb kor elkövetkezik, kérjük a miniszter-urat, hogy amint szép körlevelében nem tett különbséget a felekezetek között, úgy hatáskörében is akadályozzon meg minden olyan törekvést, amely a minoritásban levő egyházak jogait csorbítani, s ezen egyházak tagjainak megélhetését nehezíteni, becsületét kisebbítem, érzésvilágát megkeseríteni iparkodik egy olyan internacionalista hatalom érdekében, amely most a nemzeti gondolatra épugy negativ jegyet akar nyomni, mint korábban a Habsburg-ház imperializmusa. Bécs — most tapasztaljuk — sok esetben csak spanyolfal volt, amely mögől magyar kezek verték belénk a tört.' Liturgiánk. Az »Evangélikusok Lapja« múlt évi junius 26. számában 208. oldal beszámol az egyetemes liturgiái bizottság üléséről, s konstatálja, hogy a bizottság rendkívül fontos határozatokat hozott, amennyiben megállapította a különböző liturgiái típusokat, melyeket az isteni tiszteletnél helyénvalónak talál, kimondotta egy uj kötelező agenda mielőbbi elkészítésének szükségességét, s végül kimondotta, hogy ajánlani fogja az egyetemes közgyűlésnek uj, egységes, általánosan kötelező érvényű énekeskönyv mielőbbi kiadását. A bizottság komoly munkát végzett, Geduly Henrik püspök méltó zászlóvivőnek mutatta magát, s ha a mily bölcsességgel hozatott a határozat, olv eréllyel tudja azt a bizottság végre is hajtani, az egyházban az egész vonalon határozatának érvényt is szerezni, akkor az egyetemes egyház hálájára méltán számíthat s örökre eltörölhetetlen emléket állított magának a hazai evang. egyházban. Érdeklődésemet különösen az ragadta meg, amit a bizottság az énekesönyvre nézve hozott. Legyen az uj, egységes, általánosan kötelező. Az éneket mint az istenitisztelet bevezető részét rendkívül fontosnak tartom. Nem más az, mint egy hangosan elmondott ima határozott melódiával. Minél szebb, kedvesebb, rneg- ejtőbb, szivet-lelket magával ragadóbb ez a melódia, annál inkább megfelel az ének tulajdon- képeni hivatásának, mely nem lehet más, mint a szivet, lelkeket előkészíteni az isteni igazságok, mondjuk egyszóval: az örök ige befogadására. Van-e énekeskönyvünk, mely a fenti kellékeknek megfelel? Sajnos, nemmel kell felelnünk. A dunántúli egyházker. énekeskönyv szerkesztői midőn művüket befejezték, azt hitték, hogy oly művet szerkesztettek s adtak a hívek kezébe, emely rövid időn belül az egyetemes egyház által akceptálva lesz. Sajnos azonban ez nem következett be. A könyv megmaradt dunántúli kerületi énekeskönyvnek, s igy egyetemes énekes- könyvünk mai napig sincs. S miért nem vált be a dunántúli egyházker. énekeskönyve? Miért nem lett abból magyarhoni evang. egyetemes egyházi énekeskönyv? Azért, mert nem felelt meg az igényeknek, melyek egy ily könyvhöz fűződnek. Hogy az elején kezdjük a dunántúli egyházker. énekeskönyve 600 ivre hatszáz éneket foglal magában. Gondoljuk meg, micsoda numerus, micsoda rettenetes szám ez a 600. Lehet-e ez a 600 ének mind szép himnuszszerü, a templomhoz, mint legszentebb helyhez s Isten nevéhez méltó? A mi az énekek szövegét, gondolatmenetét illeti, azok tagadhatatlanul evangélioms zerüek, s ez oldalról kifogás egyetlen egy ellen sem tehető. De nem mondhatjuk ugyanazt a melódiákra, dallamokra is. A 600 éneknek mintegy 100, variatiókkal együtt 150 dallama van. Lehet-e ez mind szép, az Isten házához, az Isten nevéhez méltó, fenséges, szivet-lelket megragadó, égbeemelő ? Tagadhatatlan, vannak gyönyörű énekeink, de vannak biz kevésbé szépek, sőt olyanok is, melyek a jó ízlésnek nem felelnek meg, s melyeken a zenei érzékkel biró hivő megbotrán- kozik. Ez egyik oka annak, hogy a dunántúli énekeskönyv nem lett az egyetemes egyház énekeskönyvévé, s nem is lesz soha azzá. A másik ok az, hogy a véghetetlen sok melódia s variánsok mellett minden egyház még külön hivatást érez magában arra nézve, hogy a choraltól bizonyos eltéréseket engedjen meg magának. Az én egyházamban két elismert jó kántor működik. Ez egyház az elsők közt volt, mely kimondotta, hogy a kerületi énekeskönyvet elfogadja, s kötelezőleg bevezeti. S már most tessék meghallgatni egyik legszebb egyházi énekünket: »Jézus én bizodalmám«. Annyi cirádával, csavarintással éneklik ezt a hívek, hogy biz alig lehet az eredeti szép melódiára ráismerni. Meg nem állhattam, midőn első Ízben mentem a tortúrán keresztül, melyet az ilynemű éneklés okozott, hogy a kántor urrai szóba ne álljak. Ugyan kántor ur ugyebár gyülekezete bevezette a dunántúli énekeskönyvet. Hogy lehet az, hogy a »Jézus én bizodalmám« dallama egészen más, mint a dunántúli chorál? Mire kántor ur igy válaszol: Sajnos ez igy van, de mi kántorok erről nem tehetünk, mert a gyülekezet ezt a dallamot szokta meg, s nekünk ehez alkalmazkodnunk kell, s mi ebbe már régen bele is törődtünk.
