Evangélikusok lapja, 1928 (14. évfolyam, 1-50. szám)

1928-08-19 / 33. szám

260.

EVANGÉLIKUSOK LAPJA

1928.

nált agendai, vagy mondjuk inkább szószéki imákat közvetlenebbé és lélekhez férkőzőbbé tenni. Először arra gondoltam, hogy az agendiai papiros-gépies imánál jobb a nem olvasott, szabadon elmondott ima. Tartalma összefüggésben legyen az elmondott beszéddel, álljon egyszerű, világos, érthető mondatokból, legyen rövid és 1 gyen alkalomszerű, azaz azokhoz szabott, akiknek nevében elhangzik. Természetes, hogy az ilyen imára ép úgy készülni kell, mint a beszédre. Az ilyen imába nemcsak az egyházi beszéd főgondolatait lehet beleszőni, hanem a gyülekezetnek és a gyülekezet tagjainak a lelkész által ismert bajait, gondjait, vágyait, reménységeit. Sőt, ha a lelkész a szószékről körültekint a hívek seregén, és ha észrevesz olyan valakit, akinek lelkibánatát, érzését stb. jól ismeri, akkor ezt rögtönözve is, persze módjával, beleszőheti az imába. így az imádkozó lelkész és a hívek között feltétlenül lelki kapocs támad s a templomban ülő hivő, aki saját bajának említését (persze név nélkül) hallja a lelkész ajkairól, bizonyosan megilletődik és a lelkésszel együtt imádkozik. Az ilyen szószéki ima alig lesz unalmas és arra neveli a híveket, hogy ne csak hallgassák a lelkész imáját, hanem áhítattal együttimádkozzanak.

Azonban a szabadon elmondott szószéki imáról egy engem igen meglepő és váratlan ellenvéleményt hallottam egy idősebb, tiszteletreméltó lelkésztársamtól. Azt mondotta t. i., hogy úgy az oltári-imát, mint a szószéki imát feltétlenül olvasni kell, még pedig az agendából, mert ha a lelkész szabadon, nem az agendából imádkozik, akkor a saját egyénisége szerint való imát mond, mig ellenben, akár az oltár előtt, akár a szószéken, Lutherköntösben, az agendát maga előtt tartva, abból olvasva imádkozik, ezzel mintegy azt fejezi ki, hogy most az ág. hitv. ev. egyház nevében, az ág. hitv. ev. egyház hivatalos felfogása szerint imádkozik. Hozzátette még ehhez az illető, hogy ezt már a theologián igy tanulta és szerinte ez az egyedül helyes eljárás. De még megtetézte ezt a szigorú felfogást azzal, hogy: ha valaki nem az agendai imát olvassa, hanem saját maga készítette imát mond, azt sem szabad kívülről elmondani, hanem az ima szövegét bele kell helyezni az agenda lapjai közé és onnan kell azt felolvasni.

Megnyugtattam magamat azzal, hogy ha valaki elvégzi az ev. egyház által megkívánt theologiai tanulmányokat, erről diplomát kap, melynek alapján lelkésszé választják, ha hivatalába a felettes egyházi hatóság beiktatja, esküt tesz az ev. egyház tanítása szerint való működésre és mindezek után magára véve az ev. lelkészek hivatalos ruháját: odaáll az oltár elé, vagy felmegy a szószékre imádkozni, akkor semmi ok sincs abban kételkedni — akár az agendából, akár szabadon imádkozik — hogy ne az ev. egyház szellemében és felfogása szerint imádkoznék. i

Mégis, el kell ismernem, hogy van valami igazság abban a felfogásban, mely az imának az agendából való felolvasását kívánja. Először is nem kicsinylendő tény az, hogy körülbelül ugyanabban az időben, a hozzánk tartozó gyülekezetek templomaiban, ugyanabból az agendából imádkoznak. Ebben az ev. egyháznak a külsőségekben is érzékelhető, egységre való törekvése nyilatkozik meg. Másodszor, ugyanannak az agen- dának a használata a lelkészek egymástól eltérő egyéniségét, temperamentumát, érzés- és gondolatvilágát bizonyos mértékig egy irányba állítja be. Harmadszor pedig egyszer-másszor előfordulhat, hogy igehirdetésünk nem elégíti ki híveink lelki szomjúságát és ilyenkor jó és kívánatos, hogy legalább a jól megirt agendai imában találjanak kárpótlást.

E meggondolások alapján — bár egyes esetekben szükségesnek mutatkozik, hogy az agendát mellőzve imádkozzunk — az agendai imákat megfelelő módon akarom értékelni és megbecsülöm, de viszont azt gondolom, hogy törekednünk kell arra, hogy a hívek ne csak hallgassák a lelkész imáját és ne azt gondolják, hogy azt nekik nem, csak a lelkésznek kell imádkozni, hanem hogy valósággal és áhítattal a lelkésszel együtt is imádkozzák.

E célból lehetővé kellene tenni, hogy ugyanazt az imát, mely az agendában van, a hívek is együtt olvashassák a lelkésszel. Mégpedig olyanformán gondolom ezt, hogy amint a dunántúli énekeskönyv mellékleteképen ki van adva az énekdallamok gyűjteménye, úgy, a minden vasárnapra szóló, (egyszerűen és közvetlen hangon megirott, oltári és szószéki agendai imákat ki kellene nyomatni és az énekeskönyvhöz függelékül mellékelni, hogy azok közül a soronlévőt a hívek felszólításra felkereshessék és a lelkész vezetésével, együttimádkozhassák. Az imák cirné- ből, illetve feliratából a hívek már előre tudnák, hogy a következő vasárnap melyik ima lesz soron és egészen bizonyosan volnának olyanok, akik ezt a soron lévő imát már otthon felkeresnék. így a lelkész által olvasott agendai ima már nem volna rájuk nézve idegen és ismeretlen, minélfogva valószínű, hogy azt a lelkésszel együtt olvasva, az eddiginél több figyelemmel és áhítattal tudnák imádkozni. Azt gondolom, hogy az uj egyetemes agenda kiadásával lehetne ezt megvalósitani.

Én rászoktattam a gyermekeket, hogy a vasárnap délutáni gyermekistentiszteleteken, az énekeskönyvünk függelékében levő esti imát velem együtt, fennhangon imádkozzák. Természet tesen a »miatyánk«-ot is. Egész bizonyosan tudom, hogy ha csak én magam mondanám, azaz imádkoznám ezt az énekeskönyvben lévő imát: a gyermekek nem igen imádkoznának vélem, talán oda se figyelnének, mig igy mindegyik figyelemmel, velem együtt fennhangon olvas és mivel már az ima nem uj előttük, mert vasár- napról-vasárnapra előfordul, nagyjából tudják is