Evangélikusok lapja, 1928 (14. évfolyam, 1-50. szám)

1928-01-01 / 1. szám

EVANGÉLIKUSOK LAPJA 3. 1928. legfőbb kérése az, hogy őt az Isten mindezek­nek birtokában az emberi életkor legvégső ha­táráig éltesse; az ilyenek mindenre kaphatók s ezek az Isten békéjének megrontói. Légy hű mindhalálig: ez a béke és ez az egység1. Istenfélő nagy katonák. Irta: Nagymegyeri vitéz Raics Károly altábor­nagy, a m. kir. honvédség protestáns egyház- szervezetének fógondnoka. Háborúban a haderő működése a legtöbb emberben valami magávalragadó tiszteletet éb­reszt. Azt szinte természetesnek tartja, hogy az a nagy erő ott érvényesüljön, hova tehetetlen­ségénél (?) fogva hömpölyögni kényszerül. Aki azonban tisztában van avval, hogy az erők moz- gásbahozatalát és azok irányát nagy lelki küz­delmeken alapuló, messze kiható mérlegelések és elhatározások előzik meg, az az erők hábo­rús mérkőzésében a tudás, a képesség és a jellem tulajdonságokon kívül még egy’ felsőbb- rendű hatalom titkos bele avatkozását, sót támo­gatását is észreveszi. Ezt leginkább maga a hadvezér érzi, mert ó tudja legjobban, hogy az elméleti elhatározás és végrehajtás között még igen hosszú, különböző esélyekkel teli, fárad­ságos ut van, melynek akadályait csak ama fel- sóbbrendü erő támogatta emberi lélek tudja egyedül legyőzni. Micsoda ez más, mint az egy igaz Istenbe vetett hit és az ebből származó, félelmetes erőre kapó erkölcsi energiák hatása? Ezt az erőt nemzeti hadseregünkben a mutat­kozó legnagyobb nehézségek, sót — sajnos — a még mindég divó elfogultság ellenére nagyra- nevelni, azt, különösen a hadsereg szellemét képviselő tisztikarban élctrekelteni és szilárdan fenntartani: mindenkor a hadvezetóség bölcses­ségére vallott. Mai viszonyaink között, a közel­múlt keserves tanulságai alapján kétszeres szük­ségünk van erre. A haditörténelem a múlt idők majdnem min­den nagy katonájáról feljegyzett olyan nyilat­kozatot, melyből nemcsak annak istenfélelmére lehet következtetni, hanem olyan törekvéseire is, melyekre a hadsereg szellemét és a győzel­met alapította. Montecuccoli, Laudon, Radetzky, Benedek valamennyien alázatos, istenfélő kato­nák voltak, bár a szabadgondolkodás kisértő szelleme már akkor is a hadsereg szellemére káros irányban munkálkodott. Ez különösen Laudon következő nyilatkozatából világiik ki: »----Istenfélelem nélkül nincs vitézség, A sza­b adgondolkodók alapjában ritkán járnak el be­csületesen; ellenség előtt és egyéb halálos ve­szedelemben ők többnyire a leggyávábbak«. Még az életvidám »Marschall Vorwärts« Blücher is, — aki pedig közértelemben jám­bornak alig volt nevezhető — úgy nyilatkozott egyszer, mikor nagy' érdemeiért előtte dicsér­ték: »Mi az, amiért Ti dicsértek? Az csak az én vakmerőségein, Gncisenau előrelátása és a nagy Isten irgalmasságának a munkája«. Suworow tanította: »Istenfélelem a katona- bölcseség kezdete«. Követője Dragomiroff pe­dig hirdette: »A katona legyen egészséges, vi­téz és határozott, igaz és alázatos. Imádkozza­tok az Istenhez. Tőle jön a győzelem! Az Is­ten vezet titeket, ő a ti tábornokotok!« Cromwell az »Isten katonájá«-nak legtöké­letesebb typusa, akitől a következő pompás ka­tonai nyilatkozat származik: »Mi Istenben bí­zunk és lőporunkat szárazon tartjuk . Svédország nagy hadvezére Gusztáv Adolf a vasárnapi istentiszteletekre és a hadseregben naponta reggel és este megtartandó ájtatossági gyakorlatokra nagy sulyi helyezett, ö mondta azt, hogy jaki imáját befejezte, az napi mun­kájának felével készen van«. Nagy Frigyes szabad gondolkodásáról el­terjedt vélemények nem állják meg helyüket. Hiszen a hét éves háború kitörése előtt paran­csára minden szószékről a porosz fegy verek győzelméért imádkozni kellett. A prágai csata után (1757.) Hessen órgrófjának Írja: »A jósá­gos Isten megáldotta fegyvereimet!« A válsá­gos 1760. évben mondja: »Isten csak azokat se- ti, akik önmagukon segítenek«. Mint a német énius képviselője a »valódi erények« és a »rendithctlen kötelességtudás nagy elveit, mély vallásosságának bizonyítéka képpen hangoztatta. Sokkal nehezebbnek látszik azonban Napo­leon istenfélő voltáról nyilatkozni, mert róla ez irányban tett feljegyzések nemcsak különbözők, de ellentétesek is. Mindez az ó hatalmának és szerencséjének fénykorával és letűnésével hoz­ható kapcsolatba. O is gyarló ember volt, akit féktelen hatalma elkábitott és igyr bátran állít­hatjuk, hogy Istenéhez abban a mértékben kö­zeledett, amint szerencsecsillaga tőle eltávozott, majd egészen lehanyatlott. Napoleon inkább csak azért hitt az Isten­ben, — kinek fogalmát egyébként természetes­nek tartotta — mert a legkiválóbb szellemek, mint Newton, Leibnitz szintén hittek benne. A vallást ő inkább csak a vigasz forrásának te­kintette, különösen életének végén. Hitt a sí­ron túli életben. Aspernnél súlyos sebével hal­dokló Lannes tábornagytól igy búcsúzott: »A viszontlátásra!« A Bautrennél ha’á’osan megse­besült Duroc tábornokot a következőkép vigasz­talta: »Van más világ, ott várjon engem, mert ott viszonlátjuk egymást«. Napoleon önmagát kivételes embernek tar­totta, ki, mint fajának Géniusa, úgy vélte, hogy reá a vallás parancsai nem vonatkozhatnak ugyanolyan érvénnyel, mint a többi át'ag em­berre. Úgy látszik azonban, hogy ez a hatály­beli különbség ott, valahol a szt. Ilona szigetén betegségének hatása alatt és a halál közeled­tével lassankint kiegyenlítődött. Napoleon mint

Next

/
Thumbnails
Contents