Evangélikusok lapja, 1928 (14. évfolyam, 1-50. szám)
1928-01-01 / 1. szám
EVANGÉLIKUSOK LAPJA 3. 1928. legfőbb kérése az, hogy őt az Isten mindezeknek birtokában az emberi életkor legvégső határáig éltesse; az ilyenek mindenre kaphatók s ezek az Isten békéjének megrontói. Légy hű mindhalálig: ez a béke és ez az egység1. Istenfélő nagy katonák. Irta: Nagymegyeri vitéz Raics Károly altábornagy, a m. kir. honvédség protestáns egyház- szervezetének fógondnoka. Háborúban a haderő működése a legtöbb emberben valami magávalragadó tiszteletet ébreszt. Azt szinte természetesnek tartja, hogy az a nagy erő ott érvényesüljön, hova tehetetlenségénél (?) fogva hömpölyögni kényszerül. Aki azonban tisztában van avval, hogy az erők moz- gásbahozatalát és azok irányát nagy lelki küzdelmeken alapuló, messze kiható mérlegelések és elhatározások előzik meg, az az erők háborús mérkőzésében a tudás, a képesség és a jellem tulajdonságokon kívül még egy’ felsőbb- rendű hatalom titkos bele avatkozását, sót támogatását is észreveszi. Ezt leginkább maga a hadvezér érzi, mert ó tudja legjobban, hogy az elméleti elhatározás és végrehajtás között még igen hosszú, különböző esélyekkel teli, fáradságos ut van, melynek akadályait csak ama fel- sóbbrendü erő támogatta emberi lélek tudja egyedül legyőzni. Micsoda ez más, mint az egy igaz Istenbe vetett hit és az ebből származó, félelmetes erőre kapó erkölcsi energiák hatása? Ezt az erőt nemzeti hadseregünkben a mutatkozó legnagyobb nehézségek, sót — sajnos — a még mindég divó elfogultság ellenére nagyra- nevelni, azt, különösen a hadsereg szellemét képviselő tisztikarban élctrekelteni és szilárdan fenntartani: mindenkor a hadvezetóség bölcsességére vallott. Mai viszonyaink között, a közelmúlt keserves tanulságai alapján kétszeres szükségünk van erre. A haditörténelem a múlt idők majdnem minden nagy katonájáról feljegyzett olyan nyilatkozatot, melyből nemcsak annak istenfélelmére lehet következtetni, hanem olyan törekvéseire is, melyekre a hadsereg szellemét és a győzelmet alapította. Montecuccoli, Laudon, Radetzky, Benedek valamennyien alázatos, istenfélő katonák voltak, bár a szabadgondolkodás kisértő szelleme már akkor is a hadsereg szellemére káros irányban munkálkodott. Ez különösen Laudon következő nyilatkozatából világiik ki: »----Istenfélelem nélkül nincs vitézség, A szab adgondolkodók alapjában ritkán járnak el becsületesen; ellenség előtt és egyéb halálos veszedelemben ők többnyire a leggyávábbak«. Még az életvidám »Marschall Vorwärts« Blücher is, — aki pedig közértelemben jámbornak alig volt nevezhető — úgy nyilatkozott egyszer, mikor nagy' érdemeiért előtte dicsérték: »Mi az, amiért Ti dicsértek? Az csak az én vakmerőségein, Gncisenau előrelátása és a nagy Isten irgalmasságának a munkája«. Suworow tanította: »Istenfélelem a katona- bölcseség kezdete«. Követője Dragomiroff pedig hirdette: »A katona legyen egészséges, vitéz és határozott, igaz és alázatos. Imádkozzatok az Istenhez. Tőle jön a győzelem! Az Isten vezet titeket, ő a ti tábornokotok!« Cromwell az »Isten katonájá«-nak legtökéletesebb typusa, akitől a következő pompás katonai nyilatkozat származik: »Mi Istenben bízunk és lőporunkat szárazon tartjuk . Svédország nagy hadvezére Gusztáv Adolf a vasárnapi istentiszteletekre és a hadseregben naponta reggel és este megtartandó ájtatossági gyakorlatokra nagy sulyi helyezett, ö mondta azt, hogy jaki imáját befejezte, az napi munkájának felével készen van«. Nagy Frigyes szabad gondolkodásáról elterjedt vélemények nem állják meg helyüket. Hiszen a hét éves háború kitörése előtt parancsára minden szószékről a porosz fegy verek győzelméért imádkozni kellett. A prágai csata után (1757.) Hessen órgrófjának Írja: »A jóságos Isten megáldotta fegyvereimet!« A válságos 1760. évben mondja: »Isten csak azokat se- ti, akik önmagukon segítenek«. Mint a német énius képviselője a »valódi erények« és a »rendithctlen kötelességtudás nagy elveit, mély vallásosságának bizonyítéka képpen hangoztatta. Sokkal nehezebbnek látszik azonban Napoleon istenfélő voltáról nyilatkozni, mert róla ez irányban tett feljegyzések nemcsak különbözők, de ellentétesek is. Mindez az ó hatalmának és szerencséjének fénykorával és letűnésével hozható kapcsolatba. O is gyarló ember volt, akit féktelen hatalma elkábitott és igyr bátran állíthatjuk, hogy Istenéhez abban a mértékben közeledett, amint szerencsecsillaga tőle eltávozott, majd egészen lehanyatlott. Napoleon inkább csak azért hitt az Istenben, — kinek fogalmát egyébként természetesnek tartotta — mert a legkiválóbb szellemek, mint Newton, Leibnitz szintén hittek benne. A vallást ő inkább csak a vigasz forrásának tekintette, különösen életének végén. Hitt a síron túli életben. Aspernnél súlyos sebével haldokló Lannes tábornagytól igy búcsúzott: »A viszontlátásra!« A Bautrennél ha’á’osan megsebesült Duroc tábornokot a következőkép vigasztalta: »Van más világ, ott várjon engem, mert ott viszonlátjuk egymást«. Napoleon önmagát kivételes embernek tartotta, ki, mint fajának Géniusa, úgy vélte, hogy reá a vallás parancsai nem vonatkozhatnak ugyanolyan érvénnyel, mint a többi át'ag emberre. Úgy látszik azonban, hogy ez a hatálybeli különbség ott, valahol a szt. Ilona szigetén betegségének hatása alatt és a halál közeledtével lassankint kiegyenlítődött. Napoleon mint