Evangélikusok lapja, 1928 (14. évfolyam, 1-50. szám)
1928-04-01 / 14. szám
106. EVANGÉLIKUSOK LAPJA l92&. járt a Nagyhét küszöbén kicsúszni engednénk lábunk alól a biztos, szilárd talajt: az Isten igéjét! Ha megfeledkeznénk arról, hogy az írások szerint kellett igy szenvednie és meghalnia a Krisztusnak! Hogy itt nem impressziók dolgoznak, s ezekhez a dolgokhoz nem szabad impresszionizmussal közeledni. Jézus bevonul Jeruzsálembe, mert igy volt megírva felőle. Bevonul mint király, akinek uralma nem emberektől függ, akinek dicsőségét virágvasárnap és Nagypéntek egyformán hirdeti. Ezen a dicsőségen az emberek viselkedése nem változtat. A Hozsánna nem öregbiti, a Feszítsd meg nem kisebbíti. Ellenben maguknak az embereknek a sorsa függ attól, hogy a jellel szemben miként viselkednek. Felismerik-e, vagy nem. Engedelmeskednek-e vagy nem. A Nagyhétnek minden eseménye azzal a kérdéssel fordul hozzánk: mindezek után mit gondolsz, ho- gyan kell élned, mint kell hinned? Eléd lép az örökkévalóság, az Istennek akarata, az Istennek szeretete, az Istennek hatalma: élhetsz-e ezek- után úgy, mintha semmi sem történt volna? »Hogy beteljesedjék a próféta mondása!« A próféta azonban Istennek Lelke által szólt. A Lélek van itt. A Szentlélek. Az ujjászülő, megszentelő, igazságra vezérlő Lélek. Kövessük a jelt! Fogadjuk el királyunknak a Királyt! Egységes egyházi éneklés, egyöntetű liturgia. Hozzászólás. (Befejező közlemény.) Mindezek után be kell látnia a cikkírónak, hogy tévedett, nem tárgyilagosan ítélt, sporadikus tapasztalatok után általánosított. »A kántort a gyülekezet vezeti«. Ezt a kijelentést a leghatározottabban visszautasítjuk.. Mi, ahová kerültünk, dunántúli módon, átalakítottuk a ko- ráiéneklést, sok helyütt a dunántúli eredményeknél is magasabb nívóra. Ml dolgozunk Budapesten, az Alföld ön, szerteszét, a Felvidéken, Erdélyben, megszállt területeken. Sopronból mindenhová jutott, hogy egyengesse az utat az egységes korái felé, nívót vigyen a kántors ágba, emelje az egyházi zenét művészi célok felé. Ami »'a kántorok kezdetleges énekmodorát és zenei Ízlés hiányát« illeti, erre csattanó az uj, most kiadott kántorképzés szabályzata (Ismertetem az Ev. Népisk.-ban), mely még annyi szakszerűséget, tárgyi tudást se kíván a kántoroktól, mint ezelőtt 30 évvel Sopron és Lövő, annyit se, mint a közép'sk. énektan i-tói tanfolyamot végzett hallgatótól. így nem emelkedik a kántori nivó s vele együtt éneklésünk. Ha meg a kántor ambíciója az eredeti korái mellett kitart, milyen sziszifuzi, megőrlő munkát végez, ha a lejkész a helyi éneklés hive; gondoljuk a többit. Minket nem elégít ki a kántorképzés szabályzata, reméljük, hogy »a kántorképzés végr leges rendezése«, mint mondja az egyet. jkv. 70. p.-ja, az lesz, hogy egyedül a zeneművészeti főiskolán fognak vizsgázni jövendő kántoraink. Képzettségük magasabb, munka-eredményük is fokozottabb, eredményesebb lesz. De addig is, míg ez bekövetkezik, az egyház-egy. lem rendelje be a zeneműv. főiskolára^ mint az Orsz. Dalosa szövetség a polgári dalos-egyesülelek karnagyait, továbbképzőre, fedezze kiadásaikat, az eredmény óriási lesz. Az egyöntetű liturgia kérdése. Disz! ing váljunk. Van magyar istentiszteleti nyelvű liturgia gyüiekezeteinkben (A budapesti, tavaly jelent meg, nem az) s amennyiben nincs, minek akarják gyülekezeteinkre rászabni? Ahol van, az német és tót példák hatása vagy énekes lelkész, ambiciózus kántor buzgótkodása hozta be. De Dunántúl, az alföldi magyar gyülekezetekben nincs. Vagy csak elvétve. Nem is volt századok alatt vagy ha volt, még emléke is eltűnt. A hívek lelki szükségét nem elégíti ki. Debrecen is használt 2—3 betétes liturgiát, de csak a kántor énekelt. A lelkész időnként énekelte az áldást, a szerezte !ési igéket és a miatyánkot. Ma, 30 év után, egyszerűbb formában használjuk a liturgiái, de ennyi idő alatt se ment be a hívek vérébe, pedig a liturgia kótája benn az énekes- könyvekben; a kántor majdnem egyedül énekeli. Az is jellemző, hogy nagy egyházak, mint Nyíregyháza, Losonc, hol évtizedek előtt tótnyelvü istentisztelet volt, magyarrá válván, !liiturgia nélkül folyik le istentisztelete. Az 1895-ben Győr kiadta, »Ev. dallamok« hozza a Kapi, Poszvék szerkesztette gyermek-istentiszteleti formát, egyszerűsítve benne van Gyurátz'Ferenc Ágendájá- ban, de ez se ment a gyermek-istentiszteletek révén a hívek vérébe. Rendeznek sok helyütt gyermekistentiszteleteket az említett forma nélkül. Tehát liturgiáról csak német és tót gyülekezetekben beszélhetünk. Ma, amikor az istentiszteletek konzervatív formáihoz jobban ragaszkodik népünk, mint valaha, nem politikus az egységes korálénekUés mellett egyöntetű liturgiával megváltoztatni megszokott, hite szerint igazi evangélikus, isten- tiszteleti formáját. Több megértést, tájékozottságot kérünk. A jövendő tervek megvalósítását pedig ne »radikális eszközöktől« várjuk, hanem bízzuk az okosan, tervszerűen vezetett fejlődésre. Debrecen. Elefánty Sándor ev. tanitó.