Evangélikusok lapja, 1927 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1927-12-25 / 52. szám
420. EVANGÉLIKUSOK LAPJA 1927. eljött a Király — a Messiás. De mi történt te veled, Ruben? Látomást láttál? — Nem, Mirjam. De igazat álmodtál. A Messiás eljött. Láttam. Egy jászolban született ma éjjel, amikor a mi elsőszülöttünk. — Beszélj el mindent, Ruben. A juhász, átölelve feleségét és fiát, elmondta neki a nagy eseményt, s hogy ő, a szegény juhász az első között volt, akik értesültek az Ur születéséről. Az asszony elragadtatva hallgatta. Azután: — Ruben, képzeld, ha velem maradtál volna! — Oh, mit szalasztottam volna el — mit szalasztottunk volná el mindaketten! Igazán, hálát adok az Istennek, hogy elküldtél hazulról. És igy alázatos, de mégis felmagasztosult lélekkel ünnepelték meg az Első Karácsonyt. Tongue M. Jegyzetek. Karácsonyi elmélkedésemben az epistolai leckével (Tit. 2, 11—14.) kapcsolatba hoztam a 2. Móz. 33, 18. 19. található igét. Nem önkényesen. És érdemesnek tartom ezzel az összefüggéssel itt is foglalkozni. Az ószövetségi hely magyar fordítása nem szabatos. A magyar fordításból úgy tűnik ki, mintha Isten teljesítette volna Mózes kérelmét: Mutasd meg nékem a te dicsőségedet; az Ur azt feleli rá: Megteszem, hogy az én dicsőségem a te orcád előtt menjen el. Szinte érthetetlen, hogy a fordító vagy fordítók hogyan tudtak mindakétszer »dicsőséggel írni, holott az eredeti héber szöveg két szót használ: Mózes kérésében a klasszikus kifejezés áll, t. i. kábód, az Ur válaszában pedig egy egészen más szó, t. i. tub. A kábódot, Istennek teljes dicsőségét, Istennek orcáját, ember nem láthatja meg (Ján. 5, 37; 6, 46; Róm. 1, 20; stb.) A »tub« szó tehát nem azt a dicsőséget jelenti, amelyet a »kábód« kifejez. Ezt más helyen tudja a magyar fordító is. Például Hoseás 10, 11-ben szépnek fordítja, Zakariás 9. 17-ben pedig jóságnak. A szó egyik származékát (tóba) a Zsoltárok könyvének egyik szép helyén igy forditja: »Megkoronázod az esztendőt jóvolt<xl- dal« (65. Zsolt. 12.). Annál érthetetlenebb, hogy éppen itt a két fogalmat ugyanazon szóval adja vissza, holott itt kifejezetten különbséget kellene tenni. De menjünk tovább. Pál apostol Tit. 2, 11. azt írja: Megjelent az Isten üdvözítő kegyelme minden embernek. A kegyelem a görög szövegben charisz. Lejebb, a 3. rész 4. versében pedig: Mikor a mi megtartó Istenünknek jóvolta és az emberekhez való szeretete megjelent. »Jóvolta« a görögben chrésztotész. Már most Pál apostol Róm. 3, 12-ben idéz az 53. zsoltárból: Nincs aki jót cselekedjék. A görög szövegben »jót cselekedjék« pojón chrésztotéta, és ime a héber zsoltárban (53. Zsolt. 2.) ószé tób áll. Ebből nyilvánvaló, hogy a farizeusi is- kolázottságu Pál apostol lelkében a chrésztotész szó használatakor a tób, tub szó élt és az az által kifejezett fogalom. Közelfekvő, hogy amidőn azt írja, hogy Isten kegyelme, vagyis jósága, jóvolta, megjelent minden embernek, akkor gondolt Mózes kérésére és azon kérés teljesítésére: amit Isten akkor megmutatott egy embernek, azt most megmutatja minden embernek. Annál is inkább, mert Pál apostol a 2. Móz. 33, 18. 19.-ben foglalt igét nagyon jól ismerte. Mert a rómabeliekhez irt levélben egyik zseniális érvelésében felhasználta a 19. verset (Róm. 9, 15.) A karácsonyi epistolának szépségét és erejét ez az összefüggés kimélyiti, s uj ragyogásban állítja elénk. Meg kell jegyeznem, hogy a magyar fordítás nem egészen téves. A héber szóhasználatban a jóság, szépség, fényesség, dicsőség fogalmai átmennek egymásba. De ezen a helyen különbséget kellett volna tenni főként azoknak a fordítóknak, akik filológiai szőr- szálhasogatás kedvéért egy szép zsoltárhelyet a »seok szó alkalmazásával eléktelenitettek. Másrészt ebből a fejtegetésből is kitünhetik, hogy a Szentirásnak mélységét és szépségét a fordítás alapján nem lehet mindenkor felismerni. A fiziológia sacra mindig nélkülözhetetlen. De még tovább is van. Következtetéseket kell levonnunk a mondottak alapján Jézus földi dicsőségére is. Az Isten láthatatlan. Jézus megmutatta nékünk az Atyát, de nem abban a teljes isteni dicsőségben, amelyben emberi szemek előtt mindenkor láthatatlan marad, hanem abban a dicsőségben, amelyben emberi testben láthatóvá lehet. Amikor Bengel az Atya egyszülöttjének dicsőségét magyarázza (Ján. 1. 14.) a dokszan szóhoz csak annyit jegyez meg röviden: deitatem, vagyis a dicsőség alatt istenséget ért. Természetesen az istenséget, amint az emberi, tehát szolgai formában egyáltalában megjelenhetik. Világosan kifejezi ezt a Zsidókhoz irt levél, amikor a Fiúnak dicsőségét magasztalva azt írja (13. 3.), hogy a Fiú az Isten dicsőségének visszatükröződése és az ő valóságának képmása. Visszatükröződésről (igy Czeglédy is, Masznyik: tükör) az eredetiben nincs szó, hanem kisugárzásról, ami egészen más. Jézus nem az az objektum, amelyről Isten dicsősége visszatükröződik, hanem az a szubjektum, amely Isten dicsőségét sugározza a világba. Igen jól mondja Bengel az apó igekötőről, hogy annak nem kicsinyítő, hanem intenzív jelentése van, és nagyszerű az apoküeo- val való egybevetés. (Küeo: viselős lenni; apoküeó: szülni, tehát: augazma ragyogjás, apa- ugazma intenzív kisugárzás). A másik kifejezés: Isten valóságának képmása. Ez a képmás jelenti a görögben az ércbe, vagy más anyagba vésett képet (pénzeken stb.); a valóság pedig a görögben hüposztazisz, a mindörökké megma
