Evangélikusok lapja, 1927 (13. évfolyam, 1-52. szám)

1927-03-13 / 11. szám

1927.

EVANGÉLIKUSOK LAPJA

85.

ne mellőzzünk egyetlen családot sem, gyüjtsünk mindenütt az iskolában és a konfirmandusok között s a templomi gyám intézeti perselyt se feledjük el seholsem kifüggeszteni s ahol már megvan, a hívek figyelmébe ajánlani. Kezdjük már most meg az esperességi közgyűlésekkel kapcsolatos gyámintézeti ünnepély programm- iának összeáHitását s ne feledkezzünk meg se- nolsem annak méltó rendezéséről.

Ha gyámintézeti kötelességünket mindenütt lelkiismeretesen teljesítjük, úgy el fogjuk érni a békebeli bevételt s addig nem nyugodhat meg lelkiismeretünk, mig azt el nem értük, mert csak akkor juthatunk ismét abba a helyzetbe, hogy a segélyreszoruló kérvényezőknek nemcsak egy-egy morzsát, hanem legalább is egy- egy életerőt adó falatot nyújthassunk segélyképpen. Scholtz Ödön,

dunánt. egyhk. gyámint. e. elnök.

Néhány megjegyzés istentiszteletünk reformjának kérdéséhez.

II.

Mindez pedig távolról sem jelenti azt, mintha istentiszteletünk reformja, nevezetesen gazdagítása, élénkítése ellen akarnék állást foglalni, bár őszintén megvallom, hogy ettől magában véve, ha hiányzik mellőle az igehirdetésben, lelkipásziorkodásban, tini tás bin sb. való hűség, gyülektz teánk htéetének föllendi ése tekintetében olyan nagy eredményeket nem várok, mint amilyeneket talán sokan várnak s valamikor talán magam is reméltem. Az azonban sokévi praxisból merített tapasztalat és szerény tehetségemhez képest szerzett elméleti tájékozódás eredményeképpen bizonyosnak látszik előttem, hogy istentiszteleteink reformja, gazdagítása, élénkítése nem idegenszerii, hanem legalább átmenetileg csakis olyan elemek felhasználásával történhetik, amelyek a történeti fejlődés alapján nálunk megszokott istentiszteleti alkotó részekkel mintegy congeniálisak és amugvis az evang. kultusz alapelemei és ezek: Az ige, az imádság, és a közének. Ezeknek a segítségével — nézetem szerint — igenis lehetne olyan istentiszteleti rendet »kiépíteni.<, amely az eddiginél gazdagabb, változatosabb, élénkebb és híveink aktiv közreműködését is az eddiginél nagyobb mértékben biztosítaná, a múlthoz és megszokotthoz képest pedig nem jelentene olyan radikális újítást, melyet híveink legnagyobb része befogadn: és elvise’ni, sőt megkedvelni ne tudna. Előttem, ideálkép, évek óta egy ilyen istentiszteleti rend lebeg.

A kérdés csak az, hogy addig is, amig egy ilyen, a múlt tradícióinak és a jelen szükségleteinek megfelelő istentiszteleti rend kialakul s a tervezett egyetemes Agendában fixirozást nyer, mi történjék?

A legfontosabbnak tartom ebben a tekintetben, hogy azt a keveset, ami liturgiái alkotó elemekben örökségképpen reánk maradt, ne kicsinyeljük, hanem becsüljük meg s igyekezzünk gyülekezeteink, híveink és a magunk lelki épülésére használni és értékesíteni. Ne mondja senki, hogy az amink van, olyan kevés, hogy nem is érdemes reá gondot fordítani. Aki azt a mi egyszerű »oitári szolgálatunkat«, az imádságot, az igeolvasást, Miatyánkot, áldást (a szószéken is), mint valami »szükséges rosz- szat«, élet és lélek nélkül ledarálja, vagy hamis, szónoki páthosszal és színpadi pózolással végzi, az a leggazdagabb liturgiával sem szerez a híveknek igazi lelkiépülést. Hallhattunk már esetleg olyan »gazdag« liturgikus istentiszteletet, amelyet végigszenvedni semmivel sem volt könnyebb, mint egy gyönge, vagy rossz prédikációt. Nagy tévedés azt gondolni, hogy az istentisztelet liturgikus részeit helyesen és épületesen elvégezni (legyen az kevés vagy sok!) könnyű feladat, legalább is könnyebb, mint a prédikálás. Aki nem állja meg a helyét a szószéken, az rendesen rossz liturgikus is (hogy ne használjam azt a rettenetes kifejezést: »rosz- szul liturgizál«) és megfordítva. *

A másik fontos föladat pedig az, hogy: dolgozzunk. Olyan föladatról van szó, amelyet a kellő elméleti, történeti és gyakorlati tájékozottság nélkül nem lehet sohasem sikeresen megoldani. Azért megismétlem azt az egyszer már • megengedem, hogy nem illetékes helyen elhangzott s tálán épepn azért visszhang és eredmény nélkül maradt indítványomat, hogy »egyházkormányzatunk« összes fokozatain, tehát nemcsak az egyetemes egyháznál, hozzáértő s az ügy iránt érdeklődő egyénekből állandó bizottságokat ; in liturgicisx kellene szervezni, amelyeknek föladata volna, gyülekezeteink istentiszteleti életét állandóan figyelemmé', kisérni, ellenőrizni, irányítani stb. és működésűkről az illetékes felsőbb egyházi hatóságnak beszámolni. Ilymódon lehetne talán célt érni abban a tekintetben is, hogy helytelen szokásokat idővel kiküszöböljünk, illetőleg ilyenek behozatalát megakadályozzuk. Mint tanácsadó szervnek fontos szerepe volna ezeknek a bizottságoknak templomépitéseknél, renoválásoknál, istentiszteleti berendezések beszerzésénél szóval mindazon kérdésekben, amelyek az isten* A Monatsschrift für Gottesdient und kirchliche Kunst« 192(3. évi 9-ik száma a 288. oldalon egy »laikusnak kővetkező találó nyilatkozatát közli: »így tehát egy jövendőbeli liturgiái reform-mozgalomnak a maga főfel a da tát kevésbbé a liturgikus istentisztelet lényeges formáinak megváltoztatásában kell látnia, mint inkább abban, hogy az egyházias-vallásos élet főhordozói (Hauptträger), a lelkészek és gyülekezetek, legyenek másokká. Minden építő erő figyelmének ma inkább, mint valaha az átöröklött formák megtartására és életteljcssé tételére kell irányulnia.« Megjegyzendő, hogy az illető, aki ezt a nyilatkozatot tette, az újabb liturgiái reform-mozgalmakkal szemben általában véve rokonszenvvel viseltetik