Evangélikusok lapja, 1927 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1927-02-20 / 8. szám
58. EVANGÉLIKUSOK LAPJA 1921 és a példázat? Mire való volt a példázat, ha a vége egy valláserkölcsi tanítás? Kérdéssel felelek a kérdésre: Mire való a szivárvány, mikor az eső a lényeges? Isten azt felleli: »Az én ivemet helyeztetem a felhőkbe, s ez lesz jele a szövetségnek közöttem és a föld között.« A szép: Isten szövetségének jele. A jó: Istennek akarata. Az Egyetemes Evang. Lutheránus konferencia és a mai egyházi helyzet. Az Egyetemes Evang. Lutheránus konferencia munkájának a mostani egyházi helyzetben éppen olyan kiváló fontossága van, mint volt az alapítási, évben (1868). A mostani egyházi életet három kiemelkedő vonás jellemzi. Hármas fejlődési folyamaton megy keresztül:' a szubjektívtől az objektiv felé; a szétfő rgácsolt- ságból és decentralizációból a centralizáció felé; és végül az ethizáló külsőségtől a vallási elmélyülés felé. A forradalom utáni idő bárdolatlan szubjektivizmusa az egyházban is jelentkező demokratizáló hajlandóságaival a múlté, vagy legalább is túl van már a csúcsponton. A személyiséget keresik és megbecsülik nem annyira eredetisége miatt, mint inkább kimagasló objektiv tartalmi gazdagsága kedvéért. Az egyén korlátoltságának megtapasztalása kívánatossá teszi a tekintélyeket. A Szentirás magasabbra ér* tékelése jellemző tünet; a Szentirás a theológiai tudományban és a gyakorlatban ma már korántsem annyira objektum, mint nemrégiben is volt, hanem esztendőről esztendőre növekedő mértékben szubjektummá lesz. Az egyházat ugyan széles körök nem tartják már isteni intézménynek — úgy az egyházias keresztyének, mint más vallásos emberek, főleg pedig a müveitek körében is elevenen él az a gondolat, hogy egyház nélkül is lehet az embernek Istene, hogy egyház nélkül is lehet kegyes és Istennek tetsző életet élni —, másfelől mindaz- által az egyház, mint meghatározott tartalmú egyház úgy az egyesek, mint a köz életét illetőleg nagyobb jelentőséget és nagyobb értéket nyer. Az egyházban keresnek olyan igazságokat, amelyek bizonyosabbak azoknál, amelyeket a jelen mindennapi élete nyújt. Amit nemrégiben lehetetlennek hittünk, még távolálló körök is érdeklődnek az egyház dogmatikai kincse iránt. Például D. Ihmelsnek »Hogyan győződhetünk meg a keresztyén igazságról« cimü irata megint uj kiadást ért meg és a naponkénti bün- bocsánat felől sokat kérdezősködnek. Végül Barth theológiáját is megemlithetjük, mint tünetet. A lutheránus egyház pedig mindig tudatában volt annak, hogy kötelessége fáradhatatlanul utalni három objektiv tényezőre: Solus Christus, sola scriptura, sola fides (Krisztus, írás, Hit). Elmondhatjuk azt is, hogy az egyházi élet a szétforgácsoltságból a centralizáció felé vivő utón jár. Az ifjú theológus ugyan még ma is nagy mértékben megvan győződve szubjektív értékéről, nézeteitiek és tapasztalatainak egyetemes érvényéről és jelentőségéről szemben a múltakéival. De mégis majdnem mindenütt ébredez annak tudata, hogy feladatunk csak az, hogy továbbépítsük a közös ügyet, amely célból el kell sajátítanunk mások tapasztalatait. Habár megvan a hajlandóság theológiai, egyházi kérdéseknek, mint pl. az Úrvacsorának, a konfirmációnak és a keresztségnek egyéni elbírálására, mégis az óhaj az egészbe való beilleszkedés és az eltérő nézet tiszteletben tartása után. Már nem idegenkednek annyira attól, hogy egyéni óhajtásaikról és céljaikról lemondjanak; inkább tömörülni akarnak, hogy az összegyűjtött erőket jobban értékesithessék. Az egyházi testületek munkaközösségre lépnek. Az egyházak szorosabb érintkezésben állnak egymással és az egyes keresztyén jobban keresi a keresztyének közösségét. A demokratikus irányzat észrevehetően alább hagyott és a parlamentes- kedésnek nincs már meg a pár év előtti szerepe. Ezzel szemben növekszik a bizalom a céltudatos, energikus vezetőkben és mindig nagyobb dolgokat és mindig többet követelnek tőlük. A lutheránus egyház pedig mindig nagy- rabecsülte a hitbeli egységet és a személyiség értékét. Végül az egyházi élet a vallásos elmélyülés felé vivő utón halad. Ahol az egyházat szükségesnek tartják, úgy a gyülekezetek, mint a vezetők az eddigiinéi nagyobb mértékben az egyház kincsének kedvéért teszik. Az ethizáló és eszthetizáló theológusok nem mernek már a gyülekezeteknek a vallásból olyan keveset adni; viszont mindig több lesz azoknak a gyülekezeteknek száma, amelyek egyre határozottabban megkövetelik az Isten igéjét. A theológusok buzgóbban tanulmányozzák a vallás hőseit. A nagy reformátoroknak, különösen Luther Mártonnak műveit a legszélesebb körök olvassák. Sok más mindenről lemondanak és itt bukkannak a legnagyobb nyereségre. Még olyan körök is, amelyek egy bizonyos hitvallást visz- szautasitanak vagy legalább is semlegesen viselkednek, nem annyira a hitvallás tartalma ellen, mint inkább a külsőleges felekezeti fanatizmus ellen tiltakoznak. Ha ez sokszor csak a határozatlanságnak a palástolását szolgálja is, másfelől mégis félreismerhetetlen a vakás lényegének keresése és akarása. A vallásos ge- nialitás elismerése folytán Luthernek hatása szellemi életünkben erősödik; Róma pedig kezdi aratni vallástalan politikai működésének átkát. Róma politikai ténykedése rossz, a lutheránus egyházak tartózkodása jó benyomást tesz még tavolállókra is. Az emberek a lényeget kívánják, s a vallás dolgaiban a mélyebbre hatolást.
