Evangélikusok lapja, 1927 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1927-02-13 / 7. szám
1927. EVANGÉLIKUSOK LAPJA 51. És a keresztyénség? Volt idő, amikor a római pápa császárokat emelt trónra és taszított le. Egész országikat átok alá helyezett. Ha valaki egy VII. Gergelynek, egy III. Incének azt mondta volna, hogy egy obskúrus wittembergi barát a római pápa hatalmával sikeresen veszi fel a harcot; szeme közé nevet. S mégis megtörtént. A római katolikus egyház ma nem az, ami ötszáz évvel ezelőtt volt. A nyugati keresztyén- ség képe a reformáció évszázada óta átalakult. Nem feledve mindezeket, gondoljunk arra is, hogy a protestántizmus mindössze négyszáz éves és tegyük hozzá, hogy' a szektákra szaka- dozás mind nagyobb mérveket ölt. Van-e a protestántizmusnak jövője? A római katholicizmus a reformációt túlélte. A protestántizmust egyfelől ez a fennmaradt romanizmus szorongatja, másfelől a hitetlenség és pogányság. A protestánsoknak több mint fele lutheránus. Ennek a lutheránizmus- nak erején fordul meg a protestántizmus sorsa. A lutheránusokra nehezedik a felelősség terhe. Nekünk ke l minden ta'palattnyi helyet elsősorban megvédelmeznünk a romanizmus, a hitetlenség, a pogány bálványimádás ellenében. így állván a helyzet, a lutheránus ember hármat tehet. Vagy' beledugja a fejét a homokba, se hallani, se látni nem akar. Vagy elpártol a protestántizmustól, s lesz római kathoiikus, hitetlen, vagy pogány. Vagy végű! bátran szeme közé néz a tényeknek. Szerintem az egyedül választható alternativa ez a harmadik. Mert a struccpo’itika ostobaság, az elpártolás pedig már csak kinyilvánítása annak, hogy az illető nem lutheránus, vagyis a nevét bitorolta. Tehát nézzünk szeme közé a tényeknek. A reformáció az egyéni meggyőződéshez való jogot emelte pajzsra. Luther Márton híres szavaiban lelkiismeretére hivatkozik, amely ellen cselekedni nem tanácsos. Ez az elv jó és helyes, s a protestántizmusnak sarkalatos elve ma is. A protestántizmus bajai és betegségei ennek a jó és helyes elvnek megtagadására és téves értelmezésére vihetők vissza. Mcg agadják ezt az elvet ott, ahol a lelkiismeretet külső tekintély hatalma alá helyezik, legyen ez a külső tekintély akár az állam, akár a klérus. Tévesen értelmezik ezt az elvet ott, ahol az emberek azt tartják, hogy azt, abban és úgy hisznek, amit, amiben és ahogyan akarnak. Az elv megtagadása mindenképpen egy neme a romaniz- musnak: papizmus, bizantinizmus vagy klerika- lizmus. Az elv téves értelmezése mindenképpen egy neme a libertinizmusnak, a szabados önkénynek. Végeredményben pedig a római 'ka- tholicizmustól csak annyiban különbözik ez a libertinizmus, hogy itt mindenki a saját maga pápája s az eredmény nem keresztyénség, hanem kathoiikus pogányság. Korunk szellemi kultúrájának egyik kirívó jellemvonása ez a khaotikus, összekuszált, szélhordta elemekből összetevődő pogányság. Olyan ez, mint a Szahara futóhomokja. Sokkal veszedelmesebb, lé- lekölőbb mint az antik pogányság és bálványimádás, mert ennek pogánysága tévelygő hit, de mégis hit volt, a modern pogányság pedig a szellemi nihil elé állítja az embert, robbantó aknákat váj az európai civilizáció épülete alá. A lelki ismeret örve alatt az emberi észt héyezi trónra, megfeledkezve arról, hogy amit emberi észnek nevezünk, az az érzéseknek, gondolatoknak, akarásoknak tapasztalatokkal és emlékezésekkel kombinált folyton változó ereje. Az u. n. emberi ész úgy mondhatnánk egy meder, amelyben az említett koefficiensek áramlanak; a meder adva van, de az ár összetétele változik s nem tudható, hogy adott pillanatban melyik tényező kerekedik felül. Az emberi észre, mint legfelsőbb tekintélyre hivatkozni, dőreség. Az a lelkiismeret, amelyre Luther Márton hivatkozott, az Isten igéje által megvi.ágositott és determinált lelkiismeret volt. A római katho'icizmus (ne üljünk fel a politikai helyzet dk.áta frázisoknik ) a protestántizmus ellensége marad. Rómának cé ja az, hogy a protestántizmust kiirtsa, s ennek a célnak szolgálatába kívánja állítani a római egyház minden tagját. A pápai enciklikák ezen a ponton félreérthetdenül beszélnek. Felekezetközi béke olyan országban, ahol túlnyomó számmal és hatalommal rendelkeznek a római kalho iku- sok, csak abban az esetben lehetséges, ha van az államban egy olyan tekintély es hatalom, amely a pápa szarvait letöri; ha ilyen hatalom és tekintély nincs, akkor a protestánsokat egyik sérelem és jogfosztás a má ik után fogja érni, inert Róma fittyet hány az á hm; törvényeknek, ha azok neki nincsenek ínyére (lásd nálunk pl. a házasság törvényeket). A római egyház politikai egység is akar lenni. A protestántizmusnak mégsem Róma a legveszedelmesebb ellensége. A legvesz d Imes^bb ellenség a protestántizmus táborában lappang. Ez az ellenség a hitközöny és az egyháziat- lanság. Bármit mondjunk a római katholiciz- musrol, azt el kell ismernünk, hogy a római kathoiikus ember nem közönyös és nem egy- háziatlan. A fővárosban éppen úgy, mint faluhelyen látjuk, hogy a katolikusok dó előtt, délután, este özönlenek a templomaikba. A protestánsok többsége csak nagy ünnepeken megy templomba, amely i’yenkor szűknek bizonyul1, egyébkor pedig félig! üres. A katolikusoknál ezrével akadnak szerzetesek, apácák, akik egész életüket az egyház szolgáátára szentelik, a protestánsoknál az egyházi munka terhe majdnem teljes egészében a lelkész és a tanító vállára nehezedik (lásd a gyülekezeti belmissziói munkát ott, ahol van). Az egyetemes papság elve kevés embernek jut eszébe, amikor nem egyházi kormányzói hatalomról, hanem egyházi szolgálatról van szó. Egyháztagak, akik csak névleg
