Evangélikusok lapja, 1927 (13. évfolyam, 1-52. szám)

1927-12-04 / 49. szám

1927.

EVANGÉLIKUSOK LAPJA

395.

Komolyabb vád lehetne Francke elfen, hogy a »Fuszstapfen« időnként megjelenő krónikájában közölte az adakozók neveit s minden módot felhasznált arra, hogy az emberek tudomást szerezhessenek azokról a dolgokról, amik Halléban történnek. Még arról is, hogy az adakozókból kik és mennyit imádkoznak. Hiába jelezte a krónika címében, hogy a cél ezzel is a hit ébresztése sa hitetlenség megszégyenítése, az emberek csak a lelki dolgok fitogtatására, erre a pietista gyermekbetegségre magyáráz- tak át mindent. Egész bizonyos, hogy eljárásával Francke nem akart kötelező szabályt adni másoknak. De abban a korban, amikor a hitélet külső képe annyira merev volt s a lelki élet fitogtatásától való irtózás, egy nagy belső ürességet takart, nem csoda, hogy fontosabbnak tartotta, hogy az egyesek mélyebb benyomást kaphassanak Istennek meg nem rövidült karjáról, minthogy kedvére tegyen azoknak, akik megtisztogatják a pohár külsejét, de a belsőjük telve van gőggel s ragadománnyal. Célja csak az lehetett, hogy mások is felismerjék az Urat, Aki kész kiárasztani kegyelmét az ó lábnyomaira figyelő lelkek re.

Francke mindvégig megőrzi Istentől való vezettsége tudatát. Az ellenségeskedés, soksok emberi félreértés csak fokozta ezt. Különben is megérhette, amikor a harc elcsitult. Az ellenzék kilőtte minden nyilát s a mű fejlődött tovább, mind több barátra tett szert — szinte elképzelhetetlen — épen az előkelők sorai között.

Igaz, hogy ebből lett azután még egy, utolsó vád. Arisztokratikus hajlamokról, majd protekció vadászásról suttognak s arról, hogy 1714. dec. 3-án azt jegyezték fel az intézmény naplójába, hogy azon nap hét gróf volt látogatóban. Lehet ezt magyarázni az akkori idők műveltségi viszonyaiból, abból, hogy a fejedelmi udvarokban különösen érezték egy élettel- jesebb keresztyénség szükségességét. De nem kell félni attól, hogy megvesztegettetni hagyta magát ez a Francke, aki a szabadgondolkodó Thomasius feleségét az Ur asztalától eltiltotta, mikor az feltűnő öltözetben jelent meg. Pedig ez a Thomasius az első időben, mikor Lipcsében nagy volt az ellenszenv, Francke mellett foglalt állást. A fejedelmi barátok olyanok voltak, hogy a Franckeval való lelki közösség folytán kijavíttatják a fogházakat, kályhákat állíttatnak fel a cellákba, a fegyenceket evangélizálják sa birságdijakat biblia terjesztésére fordítják. És mikor Buch Kristóf, egy egyszerű paraszt ember árvaházat alapit a maga falujában Halle mintájára, akkor ezek a fejedelmek elmennek a parasztemberhez tiszteletteljes látogatásra.

»Teremjetek a megtéréshez illő gyümölcsöket«. Igen, Francke élete a megtérésnek és az Istentől vezetettségének áldott gyümölcseit termő élet volt. Ezek a gyümölcsök megmutatkoztak a legkülönbözőbb téren. A neveléstudomány korát meghaladó pedagógiai elveket talál

nála a szemléltető és gyakorlati oktatás terén. A szociológus és kharitativ munkás csodálja biztos koncepcióját, mikor a kész tőkével való operálás helyett, a szeretet intézményekben az ön- fenntartásra való törekvést, a dolgoztatást és komoly fegyelem tartást állította előtérbe. A bel- misszionárius és lelki munkás proklamáJva látja egész életében a keresztyén jótékonyságnak azt a felülmúlhatatlan elvét, melyet megfogalmazni csak Francke után jó száz évvel mertek: Barmherzigkeit gegen die Seele, ist die Seele der Barmherzigkeit. A történész és monografus csodálja azt az egyszerű stílust, amellyel a pietiz- musnak bátortalan és törékeny erecskéjét históriai folyammá varázsolta át. Az Isten országa fejlődésének figyelője felujjong, mikor látja, hogy mint találkoznak Francke udvarában az evangélium erejétől megragadott s a kovász törvénye alapján szolgálni óhajtó lelkek, hogy a véka alól kivett gyertya mily messzire vetette el fényét s hogy alig van nevezetesebb lelki esemény ebben a században, ami közvetve, vagy közvetlenül ne Haliéra mutatna vissza. A kül- misszionárius és biblia terjesztő hálával áll meg Ziegenbalg és Ganstein neve mellett, de úgy érzi, mintha Francke nevébe olvadna ez a kettő is össze.

és végül, vájjon mit tesz a 200 éves jubileum figyelmes vándora? Hálával tele szívvel tekint fel az egyház Urához. Aki nekünk Fran- ckéban egy nagy hidat adott, mely a reformáció már-már kiaknázatlan maradi kincsesbányájából biztosítja az összeköttetést el egészen a legmodernebb lelki szükségletek hálózatáig. Igen, hála az Urnák, hogy ö nekünk Józsuét és Kálebet adott Francke személyében, aki bent iárt az ígéret földjén, s onnét felséges Ízelítőt hozott. Hirt, sót mi több, törhetlen biztatást a gyáva kémek minden megfélemlítésével szemben.

Vajha nagyjaink körüli csodálkozásainkba több megtermékenyülés, intés, és unszolás származhatna át! Hogy rá ismernénk, rálépnénk, s rajt járnánk a jelenben is azon az utón, melyről igy szól egy kedves éneksorocska:

»A szentek serge erre járt, Amerre most megyünk«. Gáncs Aladár.

Jegyzet.

»A legégetőbb magyar probléma«, az egyke, újból szóba került. Huszár Károly képviselőházi alelnök tartott róla nagy beszédet az országgyűlésen. És ha ő nem említette ezzel kapcsolatban a protestantizmust, elvégezte helyette a dolognak ezt a részét a miniszterelnök. Megint megtudtuk, amit Petzenhofer és szolgatársai unos-untig a fejünkhöz vagdaltak, hogy az egyke a protestánsok, nevezetesen a református atya-