Evangélikusok lapja, 1927 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1927-11-27 / 48. szám
1927. EVANGÉLIKUSOK LAPJA 387. dig bizony a politikai porondon is helye van a keresztyén etikának, miért nem tehát ezen etika tanítóm estereinek is! És hát el is értük a célunkat. Egyetlenegy lutheránus pap sincs az országgyűlésen! Amit tekintsen akárki akárminek, én azt térvesztésnek tartom. És súlytalanságunk alighanem növekedni tog, ha magunkat elhagyjuk. Mi ma nem politizálunk, senkinek a tyúkszemére nem hágunk, de azért csak megesik, hogy ősi, előkelő evangélikus csalá- daink ivadékai csak adnak kárunkra reverzá- list, ha azt érdekük ügy hozza magával. Én mindezeket csak eszméltetés okából mondom. Nekem az a nézetem, hogy nekünk ki kell bontakoznunk abból az örökös mélázás- ból, amely ma rajtunk erőt vesz, és többet és szélesebb körben és erélyesebben kell mozognunk. Méltóztassanak csak megfigyelni a veszteségi statisztikát: nem lesz benne örömük. Többször és hangosabban kell a lutheránus önérzetet kifejezésre juttató és tápláló igazságokat hangoztatnunk. Csendüljenek tel azok nemcsak az iskolákban, hanem sűrűn a szószékeken is, mintahogy hasonló dolgok állandóan felcsendülnek a többi felekezetek szószékein is, és égessék a meglanyhult lelkeket és egyenesit- gessék az indokolatlanul meggörbült hátgerinceket! Mert nekünk, Uraim, ma nemcsak az általános emberi gyarlóságokkal, hanem még Külön darazsakkal is kell küzdenünk. Ma a lutheránus papnak óriási türelemre és önmegtagadásra van 'Szüksége, ami legyen is meg bennünk. De legyen meg benne a kellő önérzet, bátorság, és erély is s ezeket plántálja be aztán híveinek a leikébe is. Mi sohasem ragadtatjuk magunkat olyan önhitt beszédre, mintha a világ sorsa csak mi rajtunk fordulna meg és mintha az üdvösségnek csak mi volnánk az egyedülárusai; de az az önérzet igenis bátran meglehet bennünk, hogy az üdvözítő hitet mi is ápoljuk és hogy Egyházunk a világ erkölcsi és szellemi kultúrájának kiváló tényezője. Honi evangélikus egyházunk, a maga kicsisége mellett is, ugyancsak kivette részét a magyar kultúra felvirágoztatásából, amit kiváló emberei s intézményei mellett tanúsít a statisztika is, a mely szerint a legkevesebb analtabéta és a legkevesebb bűnöző éppen a mi híveink között található. És hát ez nem véletlen dolog, hanem igenis eredménye annak az áldozatos buzgalomnak, amelyet egyházunk a magyar kultúra érdekében ál'andóan kifejtett. Mindezeket látva, annál rosszabbul eshetik nekünk, hogy egyházunkat degradálták, felsőházi képviseletét lecsökkentették, amint mondották: a számarány miatt. Mindenkinek adtak valamit, csak tőlünk vettek el! Nem elég, hogy a kül- ellenség annyira megnyomorított bennünket, fájdalmunkat még saját véreink is tetézzék! De ha a számarány a fontos, akkor hát miért nem veszik azt figyelembe más vonatkozásban is; miért felejtik el azt, hogy éppen a mi Egyházunknak a hívei hozták a harctéren a legnagyobb véráldozatot a magyar hazáért, ahoi is 46.54 ezrelékkel szerepeltek az evangélikus hősi halottak, a római katholikus 41, és a zsidók 21 ezrelékével szemben! Ma folyton a felckezetközi békét emlegetik, amit mi igazán állítunk és munká'unk is, dehát akkor miért borítják fel annyiszor annak feltételeit? Ott a gödöllői eset, ahol a protestáns egyházak funkcionáriusait statisztáknak degradálják, akiknek még szerény papi öltözetüket sem engedik felvenni. Vájjon polgári öltözékben volt-e ott a római katholikus szónok is? Vagy ott van a fővárosi róm. kath. egyházak központi tanácsának az a tiltakozása, amely szót emel az ellen, hogy Pesten Luthernek szobrot emeljenek. Az ilyen provokálásokkal lehet-e aztán a békét ápolni? Én a gödöllői esetben sérelmet, de részünkről hibát, gyengeséget is látok, mivel nézetem szerint protestáns lelkésznek, ha hivatalosan fungál valahol, senkitől sem volna szabad előírásokat elfogadni. Az eset azonban jellemző s újra csak arra figyelmeztet bennünket, hogy résen legyünk. Nem tudom, mert nem hallottam, hogy a protestáns közös bizottság tett-e már lépéseket arra néz\e, hogy nekünk az elégtétel megadassék? A másik említett esetre vonatkozóan az a fájó sejtésem, hogy a béke hangoztatóknak alighanem sikerülni fog a Luther szoborra vonatkozó tervet elgáncsoltok; mindez azonban nem gátolhat minket abban, hogy Luthernek másutt, egyes nagyobb letheránus metropolisokban ne emeljünk szobrot, mintahogy én arra nézve működési helyemen a reformáció emlékünnepén az akciót meg is fogom indítani. Luthert semmiesetre sem lehet holmi olyan indokolással skartba tenni, hogy az egv külföldi valaki, aki Magyarországnak nem tett semmit; mert hát ez a Szellemóriás a maga tüneményes szellemével évszázadokon át inspirálta ez ország lakosainak jókorarészét s olyan erényeket fejlesztett ki bennük, amelyek Magyarországnak is üdvére váltak. Megcmlitendőnek tartom még azt is — miután a dolog sürgetése éppen a mi Egyesületünkből indult ki — hogy újabban, a budai evang. Egyház áldozatkészségéből, igehirdetésünknek rádió utján való továbbítása is tolya- matbatétetett. Mi ugyan nem a budai templomba kértük, de az a lényegen nem változtat. Ami eddig csak sejtelmem volt, azt ma már saját tapasztalatom alapján, a hozzám érkezett igen sok levélből tudom, hogy a rádió utján igen sok szomjuhozó lélek: a távolélők, a betegek és elaggottak jutnak már italhoz, azért az a nézetem, hogy nekünk a rádió-istentiszteletek bevezetését örömmel és a budai egyház előzékenységét hálával kell fogadnunk. És csak sajnálhatjuk, hogy a rádió körül bizonyos kon- troverziák támadtak, amelyeknek elsimítását azonban, valamint a rádió-istentisztelelek körül
