Evangélikusok lapja, 1927 (13. évfolyam, 1-52. szám)

1927-01-23 / 4. szám

28. EVANGÉLIKUSOK LAPJA 1927.

Caveant consules!

Sokáig töprengtem, mit írjak címül mondanivalóm főié. Végül is legjobbnak találtam a régi latin mondást, bár nemcsak nekik ad- resszálom soraimat, haniem egyházunk minden rangú és rendű tagjának és ezek közt különösképen lelkésztestvéreimnek is. Napamnak szólok, de érthet, sőt értsen belőle menyem is. Amíg vezéreinket inkább kérem: caveant, a közkatonákkal szemben a komoly figyelmeztetés és a lelkésztestvérekkel szemben a riadó hangján mondom: caveant!

Van reá okunk általános is, — különös is elég bőven. Az elsőt illetőleg, bár elég nagy a csábítás, fölösleges dobognak tartom, hogy lapunk terét igénybe vegyem, mivel ebben a tekintetben a hivatottak minden külön kérés és figyelmeztetés nélkül megteszik a magukét, a midőn serényen gyűjtik a m. é. egyetemes közgyűlés jegyzőkönyvének 14. pontjában nyert megbízatásuk végrehajthatásához a szükséges adatokat. Megszólalásomnak tehát spciális oka van, és ez nem egyéb, mint annak a kérdésnek eldöntése, hogy az államkormány terminológiájában mik is vagyunk mi lelkészek? Azt mindenki tudja, hogy mik vagyunk akár a gyülekezethez, akár a közegyházhoz, akár magához a jó Istenhez való viszonylatban, de amikor az államhoz való viszonylatunk megállapításáról van szó: akikor beáll a bábeli zűrzavar és hol ennek, hol annak minősítenek bennünket, amint ezt a vagyon és jövedelemadó bevezetése idején szerencsénk, vagy szerencsétlenségünk lehetett, — vagy pedig egyá’ta ában bölcsen hallgatnak a döntő faktorok: bármennyire nógatjuk is őket a megszóló ásra és ezáltal a tiszta helyzet megteremtésére.

Amit azonban direkt megkérdezésre nem mondottak meg, megtudhattuk az idők folyamán különböző miniszteri rendeletiekben, hatósági felhívásokban stb. ben tett alkalmi kijelentésekből, úgy, hogy ma már tisztában vagyunk vele, hogy amidőn akár nobile officiumról, akár kötelességtelj esitésről van szó, akkor közalkalmazottak, vagy lega ább is közszolgálat’evők vagyunk, amidőn azonban jogokról, kedvezményekről van szó, akkor mind árt fordul a kocka és szinte bántóan kicsinyeskedő bőbeszédűséggel és unalmasságigmenő részletességgel verik mindenkinek a fejébe és nekünk a tejünkhöz, hogy a lelkész nem te, j es it közszolgáaíot és igy nem is valamely szóban forgó kedvezményre igényjogosult közalkalmazott. Iskola pé da erre a kultuszmmiszternek az arcképes igazolványok tárgyában kiadott rendelethez fűzött kereskedelmi miniszteri melléklet, amelyben jobb ügyhöz méltó buzgóságga! és a »keresztény és keresztyén« rezsim nagyobb dicsőségére kínos pedante rá val vigyáz a miniszter arra, hogy valamelyik le kész véletlenül valahogyan meg ne kapja a kedvezményt s e<:á'tal tönkre ne menjen a MÁV.

Nem a kedvezmény megtagadások ténye, hanem a módja bántó. Utoljára is nem utazunk legalább mi protestáns lelkészek annyit, hogy a nagyobb költséget túlnyomó részében az alacsonyabb vonatnem és kocsiosztály használatával be ne hoznák. Nem is e miatt kérem vezéreinket, riogatom lelkéisztest véreimet: caveant! Sokkal fontosabb és életbevágóbb, — a nagy közre nézve fontosabb és a hazai protestán- tizmusra nézve életbevágóbb dologró'1 van szó.

Most olvashattuk a napi lapokban, hogy a kultuszminisztériumban a tankerületi főigazgatók és néhány egyetemi és egyéb főiskolai professzor bevonásával értekezletet tartottak, »a- melyen annak az egymillió pengőnek a felhasználását tárgyalták meg, amelyet a miniszter a magyar közalkalmazottak gyermekei ösztöndíj akciójának céljaira szán« és hogy a vonatkozó törvényjavaslat elkészítésére dr. Magyary Oéza egyet, tanárt kérte fel. Egy egy ösztöndíj oly összegű lesz, hogy élvezője a kény árkereső mél- lékfoglalkozástól mentesülive tisztán tanulmányainak élhessem a középiskolák felsőbb osztályaitól ikezdődőleg egyetemi tanulmányainak végéig. Megkaphatja az az egyes tantárgyakban is kiváló tehetséget, minden tekintetben kötelességtudást és jellemszilárdságot tanúsító ifjú, akire az iskola a tankerületi főigazgató figyelmét felhívja.

Hogy ezen ösztöndijakcióból hazánk kultúrájára és úgy az ösztöndíjas tanulókra, mint szüleire nagy áldás fog származni, az kétségtelen. És ha már most a dolog kezdetén, tehát még idején, kérem vezetőinket és vezéreinket, vessék latba teljes befolyásukat, felhívom lelkészt est vér elmet mozgassanak meg ki válik ép országos képviselőjük utján minden követ, hogy fiaink ebből az akcióból! már a hozandó törvény megalkotásánál a priori ki ne zárassanak, hanem expressis verbis belevétessenek, akkor nem annyira az a minden bizonnyal nagy anyagi könnyebbség lebeg szemeim előtt, amely netán egyik-másik lelkésztestvért érhet, mint inkább az a végtelen kár, amely gyermekeink tejes kizárása folytán a magyar protestáns egyházakra háramolhat, sőt feltétlenül támad is majd. Mert vegyük csak a dolgot úgy, amint van. Bizonyos, hogy az állam minden alkalommal ezeket a kiváló ösztöndíjasokat fogja tanulmányaik befejeztével alkalmazni, illetve ehelyezni, bizonyos az is, hogy tovább haladásukban is számottevő erkölcsi előnyben lesznek minden mással szemben.

Miután pedig a Trianon tépte Magyarorszá- ban a még kegyetlenebb ül meglépett Luthe- rániára, de meg az egész magyar profestántiz- musra nézve nem lehet közönyös dolog, hogy a ments- és fellegváraiból: a parocihiákból kikerülő ifjak, főleg azok jelesei, legderekabbjai előtt nyitva áll-e az ut tehetségük kifejtésére és 'érvényesítésére: azt hiszem, érdemes a dologgal törődni, kellő időben megmozdulni, sőt, ha kell, érte síkra is szállani. A nemtörődömség.