Evangélikusok lapja, 1927 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1927-08-21 / 34. szám
274. EVANGÉLIKUSOK LAPJA 1927. hetne engedni, hogy a püspökök felett álljon (superioritas in episcopos). Az Ágostai Hitvallás VII. cikkelye azt tanítja, hogy az egyház egységéhez elégségles, ha megvan az egyértelműség az evangéliomi tan és a szentségek kiszolgáltatása tekintetében. Nem szükséges az, hogy mindenütt azonos emberi hagyományok, vagy emberek által megállapított rítusok és ceremóniák legyenek. A VIII. cikkely még hozzáteszi, itt a földön az egyházban vannak képmutató és gonosz tagok is. A szentségiek kiszolgáltatására vonatkozólag pedig azt tanítja, hogy a gonoszok által kiszolgáltatott szentség is szentség, mert a szentség: nem a kiszolgáltatónak érdeme, hanem Krisztusnak parancsa és rendelése által szentség. A XIV. cikk pedig azt tanítja, hogy az egyházban nyilvánosan tanítani és a szentségeket kiszolgáltatni csak azok jogosultak, akik erre egyházilag (rite) el- hiva vannak. A Hitvallás második, az egyházba becsúszott visszaéléseket tárgyaló részének VII. cikkelyében az egyházi hatalomról szólva a püspökök hatalmáról, a kulcsok hatalmáról, azt tanítja, hogy ez a hatalom az evangéliom hirdetésére, a bűnök megbocsátására vagy megtartására és a szentségek kiszolgáltatására vonatkozik; ebben a tekintetben az egyházak nekik engedelm es seggel tartoznak, ha nem evangéliom elleneset követelnek. Az Ágostai Hitvallás védelmét, Apológiáját Melancihton Fülöp irta meg. Az Apológia is felvétetett hitvallási irataink, szimbolikus könyveink közé. Az egyházról az Apológiának IV. cikkelye szól. E szerint az egyház főleg a hivő és Szentlélekkel teljes sziveknek társasága (societas fidei et Spiritus Sancti in cordibus); de azért ennek a társaságnak meg vannak külső jegyei, amelyekről felismerhető. Ezek a külső jegyek az Ige, a hitvallás és a szentségek. Ez az egyház a Krisztus teste, amelyet Krisztus az ő Szentleikével újít, megszentel és kormányoz. Azok, akikben Krisztus semmit sem munkál, nem tagjai az egyháznak, amely élő tagokból áll, hanem csak az egyház külső társaságának tagjai. Nagyon fontos, amit az Apológia az egyház kathoticitásáról a következőkben mond: »(Az apostoli hitvallás) egyetemes (katholikus) egyházat mond, nehogy úgy vélekedjünk, mintha az egyház bizonyos nemzeteknek külső intézménye volna, holott inkább azokból az egész világon szétszórtan élő emberekből áll, akik egy- é ideiemben vannak az evangéliomról, akinek ugyanaz a Krisztusuk, ugyanaz a Szentlelkűk és ugyanazok a szentségeik vannak, tekintet nélkül arra, hogy emberi hagyományaik azonosak-e, vagy eltérők«. Tanítja továbbá, hogy az egyház Istennek népe, amely újjászületett a Szentlélek által; az egyház Krisztusnak országa, különbözik az ördög országától és azzal harcban áll. Ez az egyház valósággal létezik, nem valamely platonikus, csak eszmeileg létező állam. Tagjai az egész földön szétszórtan élő hívők és igazak; jegyei a tiszta evangélioimi tan és a szentségek. Ez az egyház az igazság oszlopa, fundamentoma a tiszta evangéliom, vagyis Krisztusnak igaz ismerete és a hit. Fontosak az Apológiának ezen megállapításai azért, mert ebből világosan kitűnik, hogy hitvallásunk szerint van Krisztusnak egy egyetemes egyháza, Krisztusnak teste, amely azokból a hívőkből áll, akik igazán hisznek, s amely felismerhető az igének és a szentségeknek jegyéről. Az Ágostai Hitvallásnak az egyházról szóló tanítása (VII. és Vili. cikkely) csak ebben az összefüggésben válik világossá. Az igének és a szentségeknek jegye azért olyan lényeges, mert éppen ezek a jegyek akadályozzák meg azt, hogy Krisztus élő egyházát összetévesszük egy olyan külső társasággal, amelyet az egyházi szervezet, a külső szertartások, hagyományok, vagy az egyházi közigazgatás teremt meg. Az Apológia megjegyzi, hogy jóllehet az eltérő rítusok nem bontják meg az egyház igazi egységlét, mégis a békesség kedvéért az általánosan elfogadott rítusok megtartandók. Az újabb egyházegyesitési törekvések során, különösen Angliában, felmerült a papok ordinációjának kérdése, és ez egyike a legnagyobb nehézségeknek. Az anglikán egyházban, a görög keleti egyházban és a svéd evangélikus egyházban meg van az apostoli szukcesszió, vagyis a papavatás azokban az egyházakban visz- szavezethető az apostolok koráig. Erre azok az egyházak, a svédtől eltekintve, igen nagy súlyt helyeznek, s bár az 1920. évben tartott u. n. Lambeth-konfereneiának bizottsága 1923- ban egy memorandumban ezeket mondja: »Azok a lelkész! hivatalok ^ministries) amelyeket ebben a memorandumban szem előtt tartunk, amelyekben megvan a komoly szándék, hogy Krisztus rendelése szerint hirdessék Krisztus Igéjét és szolgáltassák ki a Szentségeket, és amelyek illető egyházuktól erre ünnepélyes felhatalmazást kaptak, az Egyetemes Egyházban Krisztus Igéjének és Szentségeinek valódi leikészi hivatalai«, az ügy mégsem jutott nyugvópontra. Nevezetesen sokan vannak az anglikán egyházban, akik azt kívánják, hogy az u. n. szabad egyházak lelkészei újból ordináltassanak az anglikán egyház által. Hitvallási irataink erről a kérdésről is szólnak. Az Ágostai Hitvallás szerint, mint már idéztem, az egyházban csak a szabályszerűen elhívott (rite vocatus) egyházi szolgák hirdethetik az igét és szolgáltathatják ki a szentségeket. Nyilvánvaló, hogy ennek a XIV. cikkelynek súlypontja a rite vocatus kifejezésen van. Ez a kifejezés nem jelenthet mást, mint azt, hogy egyházunk elismer egy olyan vocatiot, amely az egyházban már megvolt; nem ismer el bármilyen vocatiot, hanem csak olyat, amely rite, szabályszerűen történik. Az Apológia foglalkozik ezzel a kérdéssel is. E szerint az ellenfelek az Ágostai Hitvallás XIV. cikkelyét helyesnek
