Evangélikusok lapja, 1927 (13. évfolyam, 1-52. szám)

1927-01-23 / 4. szám

1927.

EVANGÉLIKUSOK LAPJA

27

a szabadságot egyesíti. Amikor mi a kultuszunkban megtartottuk a hagyományos formákat és szokásokat, templomaink ékességét és az egyháznak alkotmányát, ez nem jelenti azt, mintha engedményeket tettünk volna a törvény vallásának, hanem éppen ellenkezőleg, ez a keresztyén szabadságnak logikus alkalmázas. Nyilvánvaló, hogy a szabadság nem akar minden áron ellenzék lenni. Gyakran nem vetünk számot azzal, hogy semmi son jellemzi erőteljesebben a néha talán nem eléggé tájékozott, de mindig őszinte és következetes lutheránus hitvallást, mint az a tény, hogy elveti az intézményekben megmerevedett, vagy törvénybe szorított vallásnak többc-kevésbbé durva, vagy többé-kevésbbé finom megnyilatkozásait. Mi lutheránusok még az Ujtestámentomban leirt formákat és szokásokat sem tartjuk olyanoknak, amelyek örökérvényű törvényeket szabnának meg. Semmiféle törvény nem tud megeleveníteni.

A hitnek és szeretetnek elvét Isten vezérlete alatt szabadon kell alkalmaznunk minden emberi viszonylatra s az életnek és vallásnak minden területére. Lars érsek, Svédországnak a reformáció után dsö érseke, beszél az ellenségről, aki emitt elrendel, amott megtilt bizonyos kultuszbeli szokásokat, amelyeket azevan- géliomi szabadság a kegyesség követelményei szerint megtarthat vagy elmellózhet. A keresztyén szabadság elvét semmi sem tüntethetné fel megfelelőbben, mint ez a tisztelet olyan szoká sok és tárgyak iránt, amelyeket nemzedékek tiszteltek s amelyek nem ellenkeznek az evan- géliommal; ez a tisztelet nincs kötve képimádó vagy képromboló szabályhoz.

III.

Luther Márton nevéről neveznünk magunkat ellenkezik annak a prófétának formális akaratával, aki a XVI. században, szent Pál, szent Ágoston és mások után megint tiszteltté tette az evangéliomi hitnek és az Istennel való személyes viszonynak aranyutját. Kálvinnak szilaj alázatossága annyira ment, hogy még azt is megtiltotta, hogy sírja fölé emléket állítsanak. Micsoda az ember? Isten legyen minden. Kálvinnak fennkölft spirtualizmusa fellázadt volna a kálvinizmus elnevezés ellen. Ha elkerül heti e- nül szükséges, hogy az egyháznak egy része megkülönböztető nevet nyerjen, és ha nem tudunk alkalmazkodni az I. Kor. 3-ban foglalt apostoli tanácshoz, hogy senki másról ne neveztessünk, csak a Krisztusról, a magam részéről bevat o’n, hogy inkább hajlok azon módszer felé, amelyet ugyanaz a fejezete a korin- thusi levélnek helytelenít. Korinthusban a keresztyének Pál, Apollosz vagy Kéfás tanítványainak nevezték magukat. Az egvház egynémely felekezetét szervezetük szerint nevezik el és hivják őket pápás, püspöki, prezbiteriánus, kongregacionalista egyházaknak. Mások kegyességüknek különleges formáiról neveztetnek el: baptisták, methodisták Megint mások egy helytől, vagy országtól kapták nevüket: római, görög, gallikán, anglikán. Ha valóban szükség van külön névre, akkor éppen olyan joggal vehetjük fel Isten egy-cgy nagy szo’gá ának nevét, mert a vallás kimondhatatlan gazdagságát és misztériumát könnyebben lehet felfogni és kifejezni egy emberi életben, mint egy formulában vagy dogmában. Ezért tartom az augusz- tinus, benediktinus, franciszkánus, brigittánus, lutheránus, kálvinista, wesleyánus elnevezéseket igen kifejezőknek. Szükséges-e megismételnem, hogy tudtommal szent Pál óta a vallás története nem ismer olyan teremtő szellemet, amely Luther Mártonhoz fogható volna? Egy az Istennel misztikus közösségben élő gén iái is keresztyén ember irta nekem, amikor nagy csodálkozására felfedezte Luther Mártont, hogy a miszticizmus gyakorlati nagy mestereinek munkái után Luther munkáinak olvasásába elmerülni olyan, mint mikor az ember egy melegháznak túlfűtött légköréből egy zöldelő ligetbe megy, ahol egy forrásnak üde vize csörgedez. Luther oda áldozta magát a lélek békéje és az isteni igazság iránt való buzgóságnak.

•

IV.

Akár mi magunk nevezzük el magunkat, akár mások neveznek el bennünket a keresztyén hitnek és közösségnek egy nagy hőséről, a hitnek mindezek a hősei Keresztelő szent Jánossal együtt arra buzdítanak, hogy ne orcájuk, sem önmagunkra, hanem Krisztusra nézzünk. Filephez hasonlóan hívnak bennünket, hogy lássuk meg a Názárethi Jézust. Véleményeink és hagyományainknak felekezeti és nagyon emberi korlátáit ledöntve arra köteleznek bennünket, hogy valljuk kölcsönös egységünket abban a keresztben, amely az isteni kegyelemnek és az emberi hűségnek legmagasztosabb szimbóluma. ' (Le Témoignage.)