Evangélikusok lapja, 1927 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1927-08-07 / 32. szám
260. EVANGÉLIKUSOK LAPJA 1927. Schneller István professzort azóta ismerem, amióta Erdély lett szükebb hazája, amikor a kolozsvári egyetemen, mint Felméri Lajos utóda megkezdte áldásos tanári működését. Sokszor találkoztam vele mint tanárral (mert ott a Királyhágón túl elemi iskolai tanítók, polgári iskolai, főgimnáziumi, tanítóképző intézeti, felsőkereskedelmi iskolai és egyetemi tanárok, kéz a kézben, váll váll mellett, együtt dolgoztunk a közös cél: az eszményi ember neveléséért), de bensőbb érintekézsbe, mint a kolozsvári ágostai hitv. evangélikus egyházközség presbiterével jöhettem s az alatt a 24 esztendő alatt, melyben együtt dolgozhattunk, bőséges alkalom volt megismerni benne a mélyen vallásos érzésű embert és a legideálisabb presbitert (egyháztanácsost), amilyennel, hasonlóval, legalább a mi egyházunkban, alig találkoztam. Pedig ez nem is olyan könnyű feladat Erdélyben, ahol Kolozsvár, a Magyarország erdélyi részeiben levő ágostai hitvallású evangélikus országos egyház (vagyis a szász egyház) kötelékébe tartozott s tartozik ma is, és ennek alkotmánya a régihez ragaszkodáson épült fel, súlyt helyezve benne a tiszta vallásosságra, az egyházhoz való törhetetlen hűségre, a példát mutató életre. A kolozsvári evangélikus egyház akkori lelkésze (1887—1907.) Grátz Mór, aki magja is pozsonyi theológiián tanult, sietett őt először az úgynevezett nagyobb egyházi képviseletbe s mindjárt az egyháztanácsba is beválasztani, felhasználandó azt az értéket, melyet Schneller Istvánban, a magyarországi evangélikus egyház már addig is oly sokra becsült. A kolozsvári evang. egyház abban az időben zajtalanul, csendben haladt a fejlődés utján. A vasárnaponként váltakozó magyar és német istentiszteletek sorában az utóbbiak látogatottsága folyton apad s növekedőben azoknak a száma, akik hangoztatják, hogy a magyar istentiszteleteket állandósitani kell olyanformán, hogy havonként kétszer tartassék német prédikáció is, a magyar istentisztelet előtt vagy után. Ez a reform az egyházban csendben érik. Mert nemcsak az egyház lelkészének, hanem a presbitérium lelkének, Schneller Istvánnak is közös a törekvése: megértéssel, békességben dolgozni az egyház fejlődéséért. A mi presbiter- társunk minden szavából, minden ténykedéséből kicsendült: békében építsük egyházunkat; dolgozzunk érte valamennyien odaadással és szeressük egymást. Ezt a presbiteri élet- és munkaprogrammot igyekezett Schneller István dr. a kolozsvári ev. egyházban valóra váltani. Erre különösen is bő alkalom kínálkozott Grátz Mór halálakor (1907), amikor az egyház magyar többsége a már említett tervet keresztülvitte, békében, szeretettel, rázkódtatás és ellenzék nélkül. Ebben pedig nagy része volt Schneller Istvánnak s az őt tisztelettel követő egyháztanácsnak. Tapintatossággal, bölcs mérsékletre, egymás megbecsülésére figyelmeztetéssel haladt előttünk s az egyház nem bánta meg, hogy utána ment. Az országos egyház vezetősége sem, mely az ő álláspontját, véleményét mindig sokra becsülte. Lelkészeink benne nemcsak a hű presbitert tisztelik, hanem egyben bölcs tanítójukat. Szívesen fogadták észrevételeit, tanácsait s lé- pésről-lépésre haladtak előre. Jól emlékezem egyiknek a nyilatkozatára: Sohasem vittem volna olyan lelkésszé, mint amilyenné fejlődhettem, ha nem tanulhattam volna Schneller Istvántól s a kolozsvári evang, egyház presbitériumának tagjaitól ... Az egyház lelkészeinek is érdeme, hogy egyházi atyák (igy nevezik a szász egyházban az egyháztanácsosokat) jó tanácsaira hallgattak ... Schneller István, mint presbiter eleitől fogva élénken vett részt az egyház építő munkájában. A havonkénti üléseken mindig hallottuk szavát. Az egyház elemi iskolája, gazdasági ügyei, az ifjúság hitoktatása, az egyház belső életének erősítése, szegények istápolása, az egyházi ügyek ellátása a lelkészi állás üresedése idején stb., stb., sok alkalmat kínáltak tapasztalásai érvényesítésére. Mindig meghallgattuk s ha a felkínált gondnoki állást soha nem vállalta is, mégis mint vezér után mentünk. A különböző egyházi üléseken és azonkívül mindenkivel mint igazi hittestvérrel érintkezett, s a legegyszerűbb ember is bizalommal szólította meg, keze szoritá- sábói megérezte szive melegét, átölelő szeretetét. Ilyen volt Schneller István, mint presbiter. Még csak két dolgot említek meg. A háborús évek alatt, elvitték orgonistánkat, több hónapon át vállalta, hogy vasárnaponként orgonái, csak vezesse valaki az éneket. Boldogan gondolok rá, hogy segédkezhettem mellette. Már szombaton megkérdezte, hogy vasárnap mely énekek kerülnek sorra. Otthon s a templomban előkészült rá jók, s az istentiszteleten résztvevők gyönyörködtek művészi játékában. (Pihenőül ma is 1—2 órán át játszik zongoráján — klasszikusokat.) Egyik presbiteri ülésen arra vállalkozott egyik hittestvére kérésére, hogy egy folyamodást elénk terjeszt és támogat. Bármint szerettük is volna a kedvező elintézést, ezt az egyház érdekében nem tehettük. Mikor ezt látta, felállt s kijelentette, hogy mindig a békés, egyetértő épitőmunka hive lévén, visszavonja a neki átadott kérést. Néma csend volt a teremben szavai után, de úgy éreztük, hogy Schneller István ismét nőtt a szemünkben, még nagyobbá lett előttünk... Ez az emlékezés néhány szál virág Kolozsvárról, az ő drága élete kolozsvári múltjából s arról a földről, amelyre ő annyi szeretettel és hűséggel gondol ma is. Sólyom János.
