Evangélikusok lapja, 1927 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1927-07-03 / 27. szám
210 EVANGÉLIKUSOK LAPJA 1927. zatosan kér, hívogat és nyugodalmat ígér a megfáradtaknak és megterhelteknek. Csodálatos ez, és merő ellentéte annak, amit egyébként a hatalmasok szoktak cselekedni, akik a hatalom egy töredékének birtokába jutottak. Merő ellentéte annak, amit az ember tenne, aki hatalom után szomjuhozik. Egy másik helyen ezt olvasom: »Tudván Jézus, hogy az Atya mindent hatalmába adott néki, és hogy ő az Istentől jött és az Istenhez megy, felkele a vacsorától, leveté felső ruháját; és egy kendőt vévén, körülköté magát, azután vizet töite a medencébe, és kezdé mosni a tanítványok lábait.« (Ján. 13, 3—5.) Tehát annak tudatában, hogy minden hatalmába adatott, szolgai munkát végez Jézus. Mit művelnél te, ha minden hatalom néked adatott volna? És vájjon a Jézusban történt kijelentése az isteni szeretelnek csak azért töri ént-e, hogy mi csodálkozzunk Jézus hatalmán és azon a módon, ahogyan ő ezt a hatalmát felhasználta? Nem. Tanuljuk meg belőle mindnyájan, hogy habár nekünk nem is adatott akkora hatalom, mint Megváltónknak, de gyenge erőinket úgy használjuk, miként Jézus. Szolgáljunk szeretetben embertársainknak és Isten országának. Isten Fia nem arra használta hatalmát, hogy az embereket elnyomja, hanem hogy megmutassa szeretedét. A mi életünk is mutassa a szeretetrnunkára odaszentelt erőnek példáját. Lelkészi fegyelem. Amikor kételkedem valamiben, mindig az ember legnagyobb tanitómesteréhez, a természethez fordulok és tőle kérek tanácsot. Bár jól ismerem a fegyelem hatását és erejét minden katonai vonatkozásában; ismerem szerepét az érzés és gondolkodás világában, vagyis az egyéniség megrendszabályozásában; tisztában vagyok az alkotások körüli tevékenységével: mégis bizonyos elfogultsággal nyúlok a lelkészi fegyelem kérdéséhez, mert az egy tiszteletreméltó testület tagjait érinti közelről. , Kezdem a természeten; a nagy mindenség- ben megnyilvánuló fegyelmen, a teremtmények és földi lényeknek a Mindenható akarata előtti meghajlásán, az élet halálán és a halál életén, t. i. azon a nagy titokzatos körforgáson, melynek két gyújtó pontja az élet és a halál. Ezt a két problémát isteni törvények szabályozzák. — A véges emberi ész csodálkozva bámulja azokat a jelenségeket és változásokat, melyeket ama kipuhatolhatatlan körforgás, a végzet útja tár szemük elé. Kutat — kutat, bizonyos eredményeket el is ér, melyek az emberi tudás hatalmával hozzáférhetők, azonban e tudás korlátolt mé- í étéin túl összerogy, megalázza magát a Mindenható bölcsessége előtt és csak hinni, bízni és remélni tud. Nem gondoljátok, hogy eme jelenségekben az isteni igazság mindent lenyűgöző, de egyszersmind kibékítő és megelevenitő ereje is megnyilvánul? igazság tehát, mely ellen ha az kedvezőtlen, azt emberi ésszel fel nem fogva, csak zúgolódni tudunk. Az isteni igazság ilyen meg nem ismerésén, vagy félreismerésén alapszik a pesszimista világnézet az önzésből kiinduló makacsságával, elégedetlenségeivel, erőszakosságaivá', igazságtalanságaival, végeredményben tehát fegyelmetlenségeivel. A fegyelem tehát semmi egyéb, mint az igazság elismerése és annak további építésére, fejlesztésére irányuló közös együttműködés, közös engedelmesség. A fegyelemnél minden az igazság körül forog, melyet azonban felismerni, legtöbbször igen nehéz, különösen pedig akkor, ha az ellenünk nyilatkozik meg. Az igazságot elsősorban nem egyéni szempontokból kell mérlegelni, hanem magasabb érdekekből, melyek az összesség tevékenységét szabják meg. Az egyéni érdeknek a közös érdek alá vetése tehát az a magas szempont, melyet a fegyelem gyakorlásánál először kell figyelembe vennünk. Ez pedig az önfegyelmezés és önf egy elun ezettség kérdését veti fel előttünk. Mennél jobban tudom önmagam fegyelmezni, annál többre vagyok képes e téren másokkal szemben. Az önfegyelmezés mindig előfeltétele mások fegyelmezni tudásának. Hogyan áll a lelkész az önfegyelmezéssel szemben? Ez az önfegyelmezés a lelkész alázatosságában nyilvánuljon meg. Ennek az erénynek a gyakorlása nálunk a mi nemzeti bűneinknél fogva, igen nehéz. Széchenyi a »századokon át buján burjánzó« nemzeti bűneinket négy csoportba osztotta. Az elsőhöz számította a hiúságot és rokonát, az önhittséget, önáltatást,* öncsalást; másodikhoz a szalmatüzszerü lelkesedést; harmadikhoz a közrestséget; negyedikhez végül az irigységet és szülötteit, a pártviszályt és ura'omvágyat. Ilyen nemzeti bűnök pergő tüzében alázatosnak lenni, majdnem egyenlő a gyengeség beismerésével. Éppen ezért nálunk óriási önküzdelemre, jellemerőre van szükség, hogy nemzeti bűneinkkel főként a hiúság, önhittség és irigységgel szemben az alázatosság- gal szilárdan helytáiljunk. Ebben rejlik a lelkésznek hivatásához tartozó nehéz feladata, melynél annál nagyobb tisztelet és dicsőség illeti meg, mennél nehezebb a nemzeti bűnökkel szemben folytatott küzdelme. Más kérdés, hogy az alázatosságért vívott sikeres küzdelme sokszor bizony kellő méltánylásra nem talál. Nemzeti bűneink sokszor eltorlaszolják tehát az igazság érvényesülésének útját, az alázatos szív pe-
