Evangélikusok lapja, 1927 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1927-01-02 / 1. szám
It27. EVANGÉLIKUSOK LAPJA 3. lentó egyházi méltóságok vagy hivata'ok bekapcsolása volt. A törvény vétkes hibájának nevezi, hogy mig a többi felekezetek részére terület- visszacsatolás esetén minden utat nyitva hagy a régi iogokhoz, az ev. egyház fótisztviselóit e jogokból örök időkre kirekeszti: »Nyilvánvaló, nogy ha a felsőház a jogfolytonosság jegyében akarja elkezdeni a működést, e sérelem sürgős revíziója nem mellőzhető.« Végül az ötödik, utolsó részben foglalkozik az arányszámokkal részletesen, szabatosan, áttekinthetően. Dr. Zsedényi Béla jeles munkája nélkülözhetetlen forrásmunka mindazok számára, akik a kérdést tanulmányozni kívánják, a bőséges jegyzetek is nagyon értékes anyagot tartalmaznak; egyúttal kitűnő tájékoztató mindazok számára, akik a kérdés iránt érdeklődnek. A kiadvány ára nincs megjelölve, de úgy vélem a miskolci evang. jogakadérnia dékáni hivatalánál megrendelhető. »Medio Tutissimus Ibis!« (A középút a legbiztosabb.) Nem kis aggodalommal tölti e! lelkemet az a közlemény, mely az Ev. Lapjában: »Javaslat vasárnapi és ünnepi főistentiszteleteink liturgiájának gazdagítása, bővítése tárgyában« címen megjelent. Sajnálom, hogy a javaslatnak első része nem került kezeim közzé s igv nem alkothatok magamnak egységes képet felőle. Elolvasva azonban a dec. 12-iki számban közölt folytatását, az a határozott válasz adódik lelkem mélyéből: istentiszteleteinknek azon keretek között kell fennmaradnia, mint amely keretek a legteljesebb mértékben zálogai voltak, lesznek és maradnak az evangélium alapján fundált »Lutheri-hit« élet- rekeltö és életet adó örök erejének. Úgy kell maradnia mindennek, mint apáinknál volt, mert ök a lelki élet külső megnyilvánulásait a legbiztosabb középuton építették fel, nagyon vigyázva arra, hogy a külszin ne csorbíthassa s ne bonthassa reszekre a benső érzelmeket, a lényeget. Ha minden arc Rómával sir és nevet is e földön, a mi arcvonásainknak a réginek kell maradni. S ha minden ut Rómához vezet is, nekünk el kell kerülnünk azt s még összekötő, keskeny ösvény sem lehetünk a különböző utak között. Aki felületesen bírálja el az említett javaslatot, az látszólag nem talál semmi olyat, ami az istentiszteletek lényegét károsan befolyásolhatná, de tovább nézve a puszta javaslaton, már bontogatja szárnyát az abban rejlő veszedelem. Történetesen s ismétlem, nem a javaslat, a forma az, ami veszedelmeket rejt, hanem annak a lelkek re gyakorolt ellenállhatatlan ereje, a külső keret bensőt ölő mérge. Elvitathatatlan tény az, hogy a változott külső körülmények, keretek mindig átformálják a változást átélő benső embert s igaz, hogy ez történik sokszor jobb, de többször balfele. Eklatáns példa erre az, hogy mig népünk háziszóttes, vagy legalább is egyszerűbb ruhákban járt, másként érzett, gondolkodott és cselekedett, mint amióta a ciíranyomoruságos selymet és bársonyt öltötte magára. És amilyen igaz ez, oly bizonyosan igaz az is, hogy amint külsőleg uj palástba burko'ják lelkét, más érzelmek fogla ják el a régi helyét. A protestántizmusnak örökös kritikát kell gyakorolnia önmaga fe'ett, hogy a kor haladásával mind nagyobb erővel tudja Istenhez fűzni a lelkeket, át kell hidalnia az eget a földdel, felruházva a tiszta értelmet, a gondolkodó 'elmét az evangéliumnak, a Krisztusba vetett hitnek, a Mindenséget átszelő szárnyaival. Ez a mi feladatunk s haladásunk céja is csak ez lehet. Uhuiknak kiinduló pontja a Kriszlus evangéliuma, ez mindeneknek az alfája, ez isteni. E/ a lényeg, ez a benső tartalom s hogy ez külsőképpen is kifejezésre jusson, hirdettessék, szivekbe oltassék, mindenekelőtt nyilvánvalóvá tetessék, vagyis mindezek elvégzésére helyet, alkalmat ad é< időt jeiöl ki a templom, az isten- tisztelet. Tagadhatatlan, hogy ennek a helynek vonzónak s a keretnek a mindennapi életen felül- emelkedónek kell lennie. De kérdem: nem igy volHe a mi^tban s nem igy van-e a jelenben is? Hiányzik talán valami? Ä bensőhöz nincs mit hozzátenni, nem is lehet, ez isteni. A külső pedig teljesen összefüggésben van a bensővel, hozzá alkalmazkodik és fölibe nem kerü.t és ne is kerüljön sohasem. Alázatra és tiszteletre késztet, a világ vásári zajától elkülönít, nemes érzelmekre indit hely és keret egyaránt: Ének és imádság felemelő ereje az eggyétett és egybefü- zött lelkek közös háláját, köszönetét Istenhez küldi, — s a Krisztusi-i üzenet, az evangélium, az ige szava pedig, mint az élet sava, — erőt ad az Istenért, a hit, remény és szeretetért. az örökélet elnyeréséért, az üdvért folytatott földi küzdelmekhez. S azt az istentiszteletet, mely ennyire tökéletes, — átformá ni, idegen, nem szokott alkotórészekkel túlzsúfolni — megszokottságából kiforgatni, részekre bontani a teljes egészet, ez nem kívánatos és a legkevésbbé sem lehet előnyös. »Est deus in nobis, agitante calescimus illo!« S ez magyarul ép oly szépen és igazán szól: »Istent rejt keblünk, az ösztönöz a hevülésre!« Igen! — vallásosság, egyházszeretet, hithüség, hit, bizodalom, igaz imádság, üdvösség reménysége, örökélet, emberszeretet, Isten félelme és imádása és végül templombajárás azért volt, van és lesz, mert »Istent rejt keblünk és ö és az Ö Lelke hevít és kell, hogy egyedül hevítsen, ösztönözzön minket mindarra, ami szent és ne
