Evangélikusok lapja, 1927 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1927-01-09 / 2. szám
12. EVANGÉLIKUSOK LAPJA 1927. azért nagyon távol állok attól, hogy a tekintélyes sajtóval rendelkező zsidóságnak védelmére e lapban hasábokat nyissak; azt hiszem ezt sem a zsidók, sem a numerus clausus liberális gondolkodású ellenségei nem várják tőleg; szerény- dolkodásu ellenségei nem , várják tőlem; szerény- ötödször: a numerus clausus törvényről maga a kormány elismeri, hogy rendkívüli és átmeneti intézkedés; ilyen jogsértő rendkívüli törvény, rendelet, intézkedés, mulasztás rendkívüli és átmeneti állapotunkban van sok; hogy miért pont a nlumei us clausus ellen kellene, evang. egyházunknak keresztes hadjáratot indítani, az — őszintén bevaliom — túlhaladja az én értelmi képességeimet. Hatodszor: azt a nyomást, amely a jelenlegi klerikális éra alatt a magyarországi protestantizmusra hivatalos, félhivata os és nemhivatalos oldalról nehezül, a numerus clausus törvény eltörlése nem szünteti meg, nem is könnyiebbiti; a klerikálizmusnak csak egy ellenszere van: a protestánsok hithüsége, öntudatossága és összetartása, főleg pedig annak szem- előtt tartása, hogy a protestántizmus keresz- tyénség, vagyis vallás. Ha nem tirtanék attól, hogy csak a bajokat növelem, anélkül, hogy a helyzeten segítenék, már régen rámutattam volna egyházi életünknek egypár olyan nyitott sebére, amelyeken keresztül a magunk hibájából elvérzünk. Elvégre, ha va’aki mindenáron lefekszik és feküdni akar, igen nehéz volna talpra állítani. A klerikal izmus erejét nem törjük meg azzal, ha egypár lelkes emberünk a fórumon felemeli szavát. Az erős klenikálizmussal' erős protestántizmust kell szembeállítani tudni. E nélkül a nekirugaszkodásaink, akár a kötél- és in- szakadásig is, nem sokat érnek. Végül: a liberalizmus politikai értelemben és a protestán- tizmus két külön lapra tartoznak; Magyarországon modern értelemben vett liberalizmus a kiegyezés óta nem volt és belátható időn belül nem lesz. A harc most egészen más fronton folyik, ezt a katholiiicizmus nagyon jói tudja, nekünk persze sejtelmünk sincs rója. Aki egyházunk helyzetét ismeri, annak csak egy kérése lehet: ne csiná junk pol itikát frázisok kedvéért, s ne csináljunk egyházpolitikát a zsidók kedvéért. A politikában legyünk magyarok, az egyházpolitikában lutheránusok. Búcsúszó Hetényi Lajos soproni evang. üceumi tanár sírjánál. E mondotta: Hollós János igazgató. Gyászoló Gyülekezet! Az a férfiú, kinek véjgtisztesség tétel éré itt e nyír ott sírnál össze gyülekeztünk, hogy mielőtt kihűlt porait átadjuk az anyaföld ölének, Tőle végső búcsút vegyünk, — Hetvényi, Lajos kartársunk több, sokkal több volt egyszerű tanárnál. Hetvényi Lajos pályatársai között is »égő és világos szövét- ne|K vala« (Ján. 5, 35.), lobogó lánggal égő szövőinek, mely világosságát, sőt melegségét is messze túl hintette szét annak a szűk körnek határain, amelybe az isteni gondviselés belehelyezte. Harminc esztendőve! ezelőtt foglalta el intézetünkben az akkor ujjonnan szervezett vallástanári állást, azt az állást, melynek betöltése nemcsak sok tudást, hanem különösen sok szivet kiván, sok-sok szeretetet hivatása és a gondjaira bízott ifjúság iránt, melynek a vallástanár elsősorban van hivatva atyja helyett atyja, lelki gondozója, pásztora lenni. És ő elhozta állásába a sok tudást és a még több szivet és szinte pazar kézzel szórta szét szive szeretetét tanítványai között. Miként az ujtestá- mentomi jó pásztor viselte gondját nyájának, kereste, kutatta az el téved teke!', a veszni indult ifjú lelkeket is s nem nyugodott addig, mig meg nem találta és vissza nem hozta őket hogy egy is e' ne vesszen azok közül, akik rábiziattak. Hány ifjú lélek köszönhette az ő fáradozásainak, sokszor négy szem közötti intek mcinek, hogy még idején vissza tudott húzódni az örvénybe vezető úttól, melyre vakon rálépni készült. Hány szegény tanuló ifjú áldotta az ő jóltevő kezét, mely a gondjaira bízott diákjóléti intézmények segítségével is, de nagyon sokszor a saját erejével is tudott rajta segíteni ott és akkor, amikor arra leginkább volt szükség. Hány ifjú szívbe csepegtette bele a vallás vigaszát, az Istenbe vetett hit mindent legyőző erejét ő, akinek utolsó izenete is az isten gondviselő kegyelmébe helyezett hitnek hangoztatása volt. Nagy tudásának és élő hitének gazdag kincseit széthintette nemcsak tamásaiban, alkalmi és exhoiíáciiós beszédeiben, irataiban, hanem kivaló tankönyveiben is, de különösen lelkének legkedvesebb szülöttében, az annyi gonddá1, fáradságot nem ismerő buzgalommal szerkesztett s az egész országban elterjedt Luther-Naptár- ban. És mlé|g ez a sok, évről-év re megújuló, avagy egész éven át folyó munka sem elégítette ki az ő tenni, alkotni vágyását. Lelke szinte folytonosan égett, lángolt, agyában íorrottak a gondolatok, eszmék, egymás nyomába léptek a meg- éilielt tervek. Tiz esztendővel ezelőtt összegyűjtve intézetünk volt tanítványait s jóakaró barátait megalkotta a Soproni Evang. Líceumi Diákszövetséget, az első i ynemü intézményt hazáinkban, melyeit aztán oly sokan siettek utána csinálni. Legkedvesebb tervének megvalósi ásá- ban, egy líceumi diákotthonnak már a jövő évben bármily szerény keretek közt való felálüi- tásában megakadályozta korai, halála. Pedig annyira ennek élt, hogy maga mondotta: ha ezt meg nem csinálhatja, akkor hiába való volt az egész élete. Miikor erejének nagy gyengülését érezte, a jövőbe néző lelke erre való tekintettel adta ajakára azt a ióslatszerü mondást: »életem tragédiája — látom — bekövetkezik.« Egy titáni lélek gyenge, törékeny testben, mostoha viszonyok között, — tulajdonkép ez volt az ő tiagédiiája. Égett, lángolt és elégett: a belső tűz,
