Evangélikusok lapja, 1926 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1926-03-14 / 11. szám
84. EVANGÉLIKUSOK LAPJA 1926. flz eredményes Ige-hirdetés. Majdnem azt Írtam : az eredményes Ige hallgatás. Talán erről kellene beszélnünk, de mivel végeredményben a hirdetés és hallgatás nagyon közelér egymáshoz, beszélgessünk az előbbiről. Meghajló, őszinte tiszteletérző lélekkel olvastam lapunk i évi 8. számában Tyn híradását báró Kaas Albertnek e tárgyban tartott előadásáról. Szerettem volna hallani, haUgatni : milyen értékelésben, milyen megítélésben jelenik meg a mi legfontosabb, legjelentősebb munkánk egyházunk e kitűnő fia előtt ? A híradásban közölteket találó megállapításoknak tartom ; de nyomban az elsőt némi reflexióval fogadom. «Az igehirdetés csak akkor lehet eredményes, ha megvan a kölcsönhatás a lelkész és gyülekezet között» ... Hogyan értsük ezt ? Sietek kijelenteni : nem úgy értem, hogy «hall- juk»-ozás és taps vágy «eláll» és «le vele !» a kölcsönhatás megnyilatkozása ; és sietek kijelenteni : azt a bizonyos «kritikát» sem tartom a kölcsönhatás kifejezésének, melyre oly hamar készen van a mi egyházunk népe, sőt még azt a sokszor fájó gratulálást sem, mel'yel egy «sikerü'tebb» beszédünk után megtisztelnek hallgató hiveink. Kö’csönhatás alatt ériem én az egyháztagok, a gyü'ekezetté egyesülő Ige-hallgatók meghajló, befogadó, tekintélyül az Ur nevében az Ö szavaival beszélő lelkészt elismerő, benne a lelki édes atyát, a lelki testvért felismerő hajlandóságát. Kölcsönhatásról csak igy lehet szó. Beszéljünk már egyszer a gyülekezet felelősségéről is. Ha’lunk mi annyi kriti- zálást, sőt lekritizálást, annyi «nem megyek többé a templomba !» kedves fogadkozást, annyi és szüntelen fenyegető megbotránkozást bennünk, hogy erős léleknek, Istenhez simuló és a Mesterhez hiv tanítványi lelkületnex megszédu és és ingadozás nélkül való teljességére van szükségünk, ha még merészelünk szólani. Kicsoda ejt szót egyházunkban arról a lélek- gyilkolásról, ami közöttünk folyik ? Nehéz szó, kemény szó : lélékgyilkolás, mégis használom, mert a ténynek csak ez lehet a neve. Pedig folyik ez, sőt vígan, csendben folydogá! nálunk. Azokba az üres prezbitéri és «uri» padokba beh sok lelkészi ambíció, ígehirdetői lelkesülés, gyönyörű céltüzés, égő buzgóság temetkezett már bele. Azok az igehirdető lelkének a koporsói. Láttam kevés szónoki készségű lelkészt megtel- .jesedni csoda-hatalommal az extáás forró levegőjébe lendülni, midőn megállóit a telt, a népes az «urak» által is látogatott temp’om szószékén : valami titokzatos hatalom a tömeg kiáradó, fe léje lélegző, őt hallani vágyó s őt tekintélyül elfogadó figyelme megbüvölte szivét és szent mámorba szédült ; szavára lelkek fogtak tüzet s a sziveken végig rezgett az az égi mágneses erő, mely a pünkösdi csodákban lángokat gyújtott a megcsüggedt, de előre induló tanítványok, illetve most már apostolok feje fölött... És láttam az ellenkezőjét is, mikor a vox faucibus haesit, mert valami hideg ürességbe hulltak a szavak ; úgy éreztem, mintha szikrák hullottak volna sötét, ásító jégszakadékba. Ott meghalt egy lélek. Magába temetkezett : kétségbeesett. Napszámossá nyomorodott, holott sugárzó köntösében, tiszta szivének e királyi palástjában lelke magaslat felé akart haladni. Van nekünk, úgy is mint magyaroknak, úgy is mint evangélikusoknak egy átkozott bününk ; ez éppen úgy sorvasztja egyházunk életerejét, mint az orosz muzsik nicsevo-ja, a lengyel «nye- pozvolim»-ja ; ennek a neve az — indolencia, a fegyelmetlenség és felelőtlenség. Nálunk egy igazi altruizmus van, a — kritika : azzal mindig szolgálunk egymásnak. De édes véreim, talán tartozunk egymást menteni is, emelni is, biztatni is. Tartozunk a papunkat nem egyedül hagyni, nem magán Isten-tiszteleteket tartani ; mert — furcsa őseink, hogy küzdöttek, követelőztek a nyilvános vallásgyakor. atért s ma tessék benézni a templomainkba, kü'önösen reggeli és estvéli imaórákon: magán Istentisztelet folyik bennük. El a vádakkal, melyek a lelkészeket érik e miatt. Felelősek a gyülekezetek s azok vezérei. Mert kölcsönhatás van : amilyen az egyház, olyan a papja. Lehetetlen a feltevése annak, hogy legyen egy buzgó. Istenhez forrón könyörgő gyülekezet s annak hideg, tunya lelkésze, Ez lehetetlen. Inkább azt láttam, hogy a hideg és tunya gyülekezetét nem tudta felmelegiteni, felrázni a forró buzgalmu lelkésze. Egyébként láttam azt is, hogy mert áz emberek, egyének nem mindegyike autonom egyéniség, hanem legtöbbször utánzói, vezetettjei másoknak, egy vezéregyéniség megmozdulására megelevenedett a halottnak hitt gyülekezet. Az emberek fölött hatalmasan érvényesül a tö- megvonzás: mennek a vezér után, aki körül többen vannak. Ez annyit jelent, hogy van pap-divat, temp’om-divat; egyszere divatba jön egy-egy igehirdető s maga sem tudja : miért, maga sem érzi okát, telik-népesül a templom. Ilyenkor egy minta-emberünk megmozdul. Minta-emberünk ... Tudni illiK vannak utánzptt mintául választott embereink ; ha azok templomba mennek és Igét hallgatnak, egyszerre megmozdul az egyébként álló birnami erdő. Csak egy ember a fő — mozdult és megindult, felkerekedett a tömeg. Figyeljük ezt meg. Itt, e ponton jelenik meg a mi autonómiás egyházunk vezéreinek felmérhetlen felelős s é g e : ölhetnek és eleveníthetnek emelhetnek és elteme hetnek. Ha egyszer ők, a gyűlések illusztritásai ott fognak ülni fejüket alázattal meghajtva s az Ige tekintélye előtt meghódolva, imában az imádko- zóval egyesülve, a lelkészben nem jogvitató paritást emlegető «félszeg riválisukat,» hanem lelki vezérüket (! ) látva, kinek szeretete az ő szivük-
