Evangélikusok lapja, 1926 (12. évfolyam, 1-52. szám)

1926-01-10 / 2. szám

ío.

EVANGÉLIKUSOK LAPJA

1926.

dós és egykor bizonyára megokolt korlátozottságából az átalakult viszonyok félreérthetetlen parancsára kibontakozni, és egy átfogóbb közösségi tudatra felemelkedni, akkor a római katholicizmussal szemben Európában elvesztette a harcot. Mert a római katholicizmus e tekintetben, nagyon okosan, a kor színvonalán mozog, és amikor a kontinensek jóformán közelebb esnek egymáshoz, mint félezer évvel ezelőtt a vármegyék, nem keres érdemet abban, hogy az emberiség életét a régi tempó betartására ösztönözze, hanem ellenkezőleg, maga is é! azokkal az előnyökkel, amit a kultúra és civilizáció nyújtanak s állandóan szem előtt tartja Krisztus azon mondását: »A szántóföld a világ«.

Az eddig mondottak természetesen nem jelentik azt, hogy akár a világháború, akár az angol-szász faj előretörése számításon kívül hagyható tényezők. Csupán azt akarják jelenteni, hogy a mi szemszögünk más, mint azoké, akik a stockholmi konferenciának kedvezően inau- gurált munkája elé. antidiluviális köveket akarnak hengeriteni. Azok a kövek a maguk helyén jelezhetnek letűnt korszakokat, de bizonyára nem arra valók, hogy belőlük kiindulva rekonstruálni akarjunk egy olyan érát, amelynek kell, hogy a világháború katasztrófája a végét jelentse.

A lelkész élete: elkülönített élet.

Főpapi imájában Krisztus igen nagy méltóságra emeli az igehirdeíő tisztét, amikor így szól: »A miképen te küldtél engem e világra, úgy küldtem én is őket e világra«. (Ján. 17. 18.) Az apostolok kiküldetését a saját elküldetésével veti egybe! Bizonyára olyan magasztos jellegű hivatal ez, amelynek vállalása a legszentebb felelősséggel jár. Aki ezt a hivatalt vállalja, azt maga ez a hivatal elkülöníti minden más életpályától és életkötelékektől. A mi Urunk kétszer is mondja imájában (a tizennegyedik és a tizenhatodik versben): »Nem e világból valók, amint hogy én sem e világból való vagyok«. Ez az ige a lelkész életének egészen megkülönböztetett jelleget ád. A világban, a világért és még sem a világból valónak lenni — ez fejezi ki a lelkésznek a világhoz való viszonyát.

A lelkésznek tehát nem áll szabadságában, hogy úgy gondolkodjék, úgy cselekedjék és úgy beszéljen, mint más emberek. A lelkész viiág- feletti légkörében él, gondolatai láthatatlan és szellemi magaslatokon szányalnak és Urának és Mesterének gondolkodása fogva tartja. Nem önmagáé, hanem másnak tulajdona. Hivatalának és küldetésének alacsonyabb felfogása nem

méltó magasztos és szent hivatásához. Hivatalának jelvényei nem a papi öltözet, amely méltán különleges (éppen úgy, mint ahogyan a katonatisztek felismerhetők egyenruhájukról), hanem viselkedése és magatartása mutatják, hogy tudatában van az őt terhelő nagy felelősségnek.

Ez nem jelenti azt, hogy életmódjában minden emberi vonástól elvonatkozzék; de igenis jelenti azt, hogy az emberekkel való érintkezésében nem szabad elsikkadni annak, ami az embereket arra emlékezteti, hogy ő Krisztusért jár követségben. A lelkészi hivatalt semmi sem keverheti könnyebben rossz hírbe, mint a beszédben és magaviseletben tanúsított nyegleség, szabadosság és következetlenség, amely megtalálható azoknál az opportunistáknál, akik inkább kívánnak népszerűek, mint kegyesek lenni. Manapság mintha kedveltebbek lennének az olyan lelkészek, akik »jó cimborák«, mint akik Uruknak és Mesterüknek hű követői; de bizonyára nem a legjobb és legkomolyabb egyháztagok támasztják ezt az igényt a lelkész irányában, hanem a világfiak, »kiknél megvan a kegyességnek látszata, de megtagadják annak erejét«; s Pál apostol az ilyenekről azt mondja: »és ezeket kerüld«.

Kétségtelen, hogy létezik az a bizonyos mesterkélt »papi kenetesség«, amely époly visz- szataszitó, amilyen komolytalan. A tettetett szentség nincs hatással az emberekre. Urunk asztalhoz ült a vámszedőkkel és bűnösökkel, a legbizalmasabb érintkezésbe lépett mindenrendü és rangú emberekkel; de vájjon el tudnánk-e képzelni, hogy csak egy pillanatra is megfeledkezett volna az isteni dolgok iránti tiszteletről és a Szentirás valamely mondatát élcek faragására használta volna fel? A keresztyén társadalomban feltalálható sok tiszteletlenségnek és profanizációnak oka azon méltatlan szabadosságban keresendő, amelyet némely lelkészek szavukjárásában és magaviseletükben megengednek maguknak. Az élcnek és humornak megvan a maguk helyén a jogosultságuk, s a lelkészeknek talán nagyobb szükségük van erre, mint másoknak, a lelkűkre nehezedő nagy lelki és szellemi feladatok és kérdések kiegyensúlyozására; azonban ha valamelyik lelkész ebben az irányban válik nevezetessé, akkor mint Krisztus követe többé hatásra és befolyásra nem igen számíthat.

A lelkészi hivatal azt is megkívánja, hogy a lelkész elkülönítse magát azon világi társaságoktól és szervezetektől, amelyek elvonhatnák szolgálatától és arra kényszeritenék, hogy két urnák szolgáljon. A lelkész munkaköre túlságosan nagy és felelősségteljes ahhoz, mintsem hogy megengedhetné magának azt, hogy olyan körökhöz csatlakozzék, amelyek alkalmatlanná teszik arra, hogy mindeneknek mindenné legyen, hogy minden módon megtartson némelyeket. A lelkésznek mindenki irányában kötelezettsége van (Róm. 1, 14.) és nem lehet személyválogató.