Evangélikusok lapja, 1926 (12. évfolyam, 1-52. szám)

1926-09-26 / 39. szám

EVANGÉLIKUSOK LAPJA

1926.

306.

is, hogy a szent közösség fennmaradása tőlünk, a mi jóigy ékezetünktői, törékvésünktőí is nagy mértékben függ1. Lelki életünknek gondos ápolása szent kötelesség, az imádkozásnak gyakorlása, az egyház istentiszteleti és. szákra- mentális életében való részvétel az isteni akarat iránt való engedelmesség. »Egy az Ur, egy a hit, egy a kereszténység,« ezekben a szavakban ki van fejezve az egyházi élet meg- elevenitésének három eszköze: a jézus Krisztushoz való ragaszkodás, a benső buzgóság' és kegyelmi eszközöknek magasztos rendeltetésük szerint való élvezése. Az Ur szolgálatát, a szeretetben munkás hitet és a szentségieknek élvezetét egyforma hűséggel és engedelmességgel kell gyakorolnunk.

„Hivatalos alkalmi istentiszteletek.“

I.

Akinek a praxissal csak némi dolga akadt és akad, az igen jól tudja, hogy egyházunknak az u. n. »hivatalos« istentiszteletekkel mindig sok baja, kellemetlensége volt. De talán még sohasem annyi, mint napjainkban, amikor csak úgy kergetik egymást a legkülönbözőbb »alkalmak«, amelyeknél egyházunknak hivatalos intentiszfceieti funkcióval való közreműködését kérik, vagy esetleg magá az egyház elvárja, hogy néki a közreműködés lehetőségeit megadják. Itt vannak a cserkész-, levente-, zászló-, hősök emlékműve stb. avatások (legújabban »sportpálya« avatásról is hallottunk), különböző rendű, rangú és célú egyesületi jubileumok, egyéb évfordulók stb., stb. Ha ilyenkor egyházunkat, ill. lelkészeinket a közreműködésre nem kérik fel, az is baj, ha felkérik az is. Az első esetben a sérelem nyilvánvaló s azért közelebbi magyarázatra nem szorul.

De baj van a »második« esetben is, még pedig először azért, mivel a r. kath. egyház, tudvalévőleg újabban arra az álláspontra helyezkedik, hogy ilyen alkalmakkor egy és ‘ugyanazon a helyen más vallása istentiszteletek tartása esetén a maga közreműködését megtagadja. Tudok olyan esetet, amikor egyházunkat az illető ünnepséget rendező testület h i - v a t a l o s a n felszólította ugyan istentisztelet tartására, de néhány órával az ünnepély előtt magánúton, bizalmasan megkérték az evang. lelkészt, hogy az istentisztelet tárásától, »botrány elkerülése végett«, önként álljon el, mert különben a r. kath. egyház tagadja meg a maga közreműködését. Ez pedig már több mint két évvel a sérelmezett Mikies-féle püspöki körlevél, vagy rendelet nyilvánosságra hozatala előtt történt.

Tudjuk, hogy ez nem volt mindig igy. Különösen a világháború és az azt követő általános felfordulás idején a római kath. egyház ilyen kérdésékben sokkal türelmesebb volt. Abból az időből a kölcsönös megértésnek és békés együttműködésnek sok szép példájára lehetne hivatkozni. Hogy ez miért volt lehetséges akkor és miért nem lehetséges ma, ez reánk nézve a praktikus élet szempontjából, teljesein meddő kérdés. Sőt a római kath. egyház ebből a magatartásból kifolyólag az »intolerantia« vádját is mindenesetre felháborodással utasítja vissza. Gróf Máj lath, erdélyi r. kath. püspök, a 80 éves unitárius püspököt, Ferenc Józsefet ünneplő bankett alkalmával, amint annak idején a napilapokban olvashattuk, az ünnepelt aggastyánnak nyilvánosan kezet csók o Ihat, Cser- noch János, Magyarország hercegprimása; az esztergomi megyeházán dr. Antal Géza református püspökiké! és pedig tüntetőleg csakis vele, kezet foghat, a ref. püspöknek a gróf Tisza István emlékbizottság nevében elmondott beszéde után »’melyéről felemelkedve« feléje siethetett, hogy néki melog kézszoritással, mint első gratuláljon, — de sem Majláth püspök, sem Csernodi János hercegprímás nem celebrál misét ott, azon a helyen, annál az oltárnál, ahol közvetlenül utána Ferenc József, vagy dr. Antal Géza istentiszteletet tart. Ez igy van. «Non possumus« Róma a valláskeverést, a synkretiz- must semmiféle formában nem tűrheti. Es nincsen az a földi hatalmasság, amely őt ebben a tekintetben más felfogásra, vagy álláspontra kötelezhetné, vagy kényszerithetné. És aki ezt megpróbálná, annak egyszerűen a szemébe nevethetne. Aminthogy minket sem kényszerithet senki a világon arra, hogy istentiszteletet tartsunk annál az oltárnál, amelynél azt a misét celebrálták, melyet reformátoraink egyértelmü- leg a legerőtéljesebb jelzőkkel »»báíványimá- dás«-nak deklaráltak. És a római kath. egyháznak rendelkezésére is áll minden mód, eszköz és lehetőség arra, hegy felfogását érvényre juttassa. Ha feltételeit nem teljesítik, megtagadja — amint látjuk — közreműködését. Árra pedig, hogy — különösen ott, ahol túlnyomó többségben vannak — a misét a protestáns istentisztelet kedvéért elejtsék, egyelőre ugyancsak édes-kevés kilátás van és nem is lesz soha! Feltételeinek teljesítését a r. kath. egyház egész egyszerűen úgy biztosítja magának, hogy mise végeztével oltárát, melyet esetleg maga állíttat, azonnal szétszedeti s a hely színéről eltávolíttatja. így történt ez p. o. a közelmúlt napokban egyik nagyobb vidéki városunkban, a vasutasok »sporttelepének« »felavatása« alkalmával, mire nézve az egyik helyi lap tudósításában a következők olvashatóik: »Mise végeztével a városplébános megáldotta a sporttelepet. Az istentiszteletet az SVSE díszközgyűlése követte. A t á b o r i o ] t á r h e 1 v é n felállított s zó- n o k i emelvényről N. N. ev. lelkész mondott kimagasló üdvözlő beszédet..., majd