Evangélikusok lapja, 1926 (12. évfolyam, 1-52. szám)

1926-09-12 / 37. szám

1926.

EVANGÉLIKUSOK LAPJA

és közösen egyeznek meg abban, hogy nincs is bűn s ezáltal egyengetik az útját annak, hogy az egész emberiség a végromlásba sülyedjen. Ideje immár ebből a sötét álomból felserken- nüiík, amely ilyen pesszimisztikus képet tár elénk!

De necsak a dolgok árnyoldalát lássuk meg, hanem keressük a szelíd, enyhe fényt is, amelynek ragyogásától úgy feléled és ifjúi a mi lelkünk. Az anyának és az anyaság eszméjének fenséges gondolata magasan felette áll, minden az anva eszméiével szemben álló visszásságnak. Idézzünk néhány bibiai képet. Gondoljunk a bírák korából Sámsonra, Izrael melmentőjére és hősére a filiszteusok elleni harcban. Honnan vette erejét? (Birák 13. 3-5) Azt mondja róla az írás: »Istennek szenteltetett lészch ez a gyermek az ö anyjának méhétól fogva.« Tekintsünk Ruthra, Dávid ősanyjára és az ö népszerű mondására, amelyben Naómival anyósával szemben a hűségnek örökszép példáját adja. (Ruth I. 16-17; 4. 22). Utalunk Sámuelre, aki mint Istennek hűséges prófétája, az egész nép elismerését vívta ki magának és akinek egyszerű imádságára: »Szólj Uram, halija a te szolgád«, az Ur csodálatos módon nyilatkoztatja ki magát. Honnan van az o sajátszeru lelkivilága, mely előtt Isten megnyilatkozik? Az ö édesanyjától, Hannától, aki őt egyenesen Istentől kérte és Sámuelnek (Isten méghal'gatott) nevezte el és gvermeke égész életét Istennek ajánlotta fel. (I. Sámuel 1.) Keresztelő János Lukács 1. 15 szerint, már az ó édesanyja méhében megtelik szentlélekkel s ez egészen természetes is, mert Erzsébet az ö édesanyja tisztességben és alázatos hittel áll Isten előtt és ő maga is telve van szentlélekkel. Szemeink előtt ál' Mária, üdvözítőnk anyja, akit a mindenható Istennek lelke árnyékol be, ugv, hogy az aki tőle születik, méltán neveztetik Isten fiának. Az egyszerű Mária Isten szolgáló leányának érzi magát, akinek életében valósággá kell lennie annak amit Isten neki mond; igy lesz Mária eszköze a világ- történelem legszentebb isteni csodájának (Lukács 1. 31. 35. 38).

A vifágtörtén elem bői még végnélkül folytat- hatnónk a szent an vaság önzetlen szeré tétének önfeláldozó csodáit. Lincoln Ábrahám, a hires amerikai köztársasági elnök azt mondja: »Minden, ami vagyok s minden, ami remélem, hogy lehetek, megboldogult édesanyám javára Írandó!« Hindenburg ősanyjának kezében régi családi képtáruk bizonysága szerint, ott van a biblia, amint egyik ujjával a harmincharmadik zsoltár 4-ik versére mutat: »mert igaz az Urnák beszéde és minden ő cselekedete állhatatos.« Kell-e külön kiemelnem hazai történelmünkből a legendás szent Erzsébetnek, Margitnak és a többi királyi családból származó áldott asszonyi sziveket? Mária, magyar királyné Mária Dorottya, Lorántffv Zsuzsánna stb, ismerjük őket! És mindezek me’lctt nem helyén való-e, ha utalok a mi saját legfőbb, drága kincsünkre, a mi

293.

saját édesanyánkra, aki először kulcsolta imára kezeinket s irányította figyelmünket az odatenn- valókra. Nagyanyáink! Milyen nélkülözhetetlen volt még az ó idejükben a naponkénti házi áhitat! Milyen boldog öröm ült ki az arcukra, mikor kicsinyeik ajkáról 2—3 hangon is felcsendült a »Jer dicsérjük Istent« fenséges zsolozsmája. Hány édesanya áldozza föl önmagát, hogy gyermekét megmentse az élet számára, odaadva kényelmet, nyugalmat, sokszor még a saját bec>ületét, társadalmi poziciójái, sőt egész életét is, csak azért hogy a gyermek eíjen és boldog lehessen. Honnan kapják az anyák ezt az ösztönt, az anyai szeretetnek ezt a kimondhatatlan nagy erejét és kiapadhatatlan forrását? Csakis Istennek szeretctétól és a hozzá való ragaszkodásból. Az önmagát emésztő és önmagát feláldozó anyai szeretet nem más, mint a Krisztus áldozatának egyik vonatkozásban való megértése és átélése. Ezt van hivatva tudatosi- taiá és uj erővel az anyák és nők szivébe imi, az anyák napja. Keressük meg azokat a lehetőségeket, melyek val’ásos estélyek, vagy egy egyetemes emlékünnep keretén belül nöegyie- teirl. eme uj nuinkaprogrammját propagálják

Fuchs János.

Szigethy Lajos: Luther lelke.

(Budapest, 143. 1.)

Sokat szeretünk beszélni arról, hogy mélyítsük az evangélikus öntudatot, de nem találunk megfcle'ó eszközt ennek a végrehajtására. Iskoláink munkája is sok nehézségbe ütközik, mert maguk a nevelők sem jutottak hozzá olyan forrásokhoz, melyekből egyházunk értékeit minden tudomán\os tanulmány nélkül, játszva megismerhették volna. Ijven hézagpótló mii fekszik előttünk; könyvecske, mely szól mindenkinek, ki egyháza ügyei iránt érdeklődik. Ezt el kell olvasnia minden tanító, lelkész embernek, minden ev. diáknak, hogy lássa: »Luther él«, mint azt a könyv fontosságát felismerő br. Rad- vánszky Albert, egyetemes iskolafelügyeló tömör, frapáns megnyitója kiemeli. Büszkék lehetünk rá mi, ev. tanárok, hogy egyesületünk kiadványaként jelent meg dr. Szigethy Lajos miive. Az utóbbi években költői sikerekben gazdag szerző újra történetirói tehetségét, bámu- latraméltó tudását csillogtatja, de költő is marad e kedves kis miiben.

»Hangulatképek a lutheránus magyarság múltjából« — mondja szerényen a címlap. Igaz is! hangulatba ringat, melyből elejétől végig semmi disszonáns hang ki nem zökkent. Célja a Luther-kultusz megalapozása, melyet »olyan je’legzetes reprezentatív magyar lutheránus férfiak és nők «hangulatos» életképével« akar elérni, »kikben saját koruk és környezetük érzése és gondolkodása a szokottnál erősebben, mintegy elementárisán nyilatkozott meg és akik