Evangélikusok lapja, 1926 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1926-08-15 / 33. szám
1926. EVANGÉLIKUSOK LAPJA 259. határozatot is, amelynek értelmében kimondatik, hogy az adócsökkentési á lám segély kiosztásánál az olyan gyülekezetek lesznek elsősorban figyelembe veendők, amelyek nyugdijintézeti járulékaikat maguktól csak nehezen tudnák lefizetni. Ilyetén intézkedés által leenyhithetnők a/t az ellenszenvet, melyet az uj teher esetleg itt-ott kiválthatna s könnyitenénk azokon a terheken, amelyek egyesekre önhibájukon kívül szakadnak. Folytatjuk. Hogy áll a Tbeol. Otthon építkezésének az ügye? Lapunk hasábjain kétszer is tettek már bizonyos célzást e sorok Írójára, illetve a Tbeol. Otthon építkezési mozgalmára. Egyszer valaki fel is vetette a kérdést, hogy mi az oka a mi kezdeményezésünk sikertelenségének s felhívott enegm arra: nyilatkozzam, hogy miért is nem épül még a Theológusok Otthona? Én szerettem volna annakidején azonnal úgy válaszolni az érdeklődőnek, hogy csalódik, ha azt gondolja, hogy a Theol. Otthon építéséből semmi sem lesz, mert hiszen szeptemberben megkezdődik az építkezés. Szerettem volna! S volt is olyan napja életemnek, amikor ezt már le mertem volna imi, vagy le akartam imi. De nem tettem; nem irtani meg a felvetett kérdésre ezt a választ. Valami visszatartott! Nem mintha csak egy pi lanatig is kételkedném abban, hogy evang. egyházunk híveinek az áldozatkészsége végre is föl fogja építeni ezt az Otthont, hanem azért, mert az 1926-ik év szeptembere az alapkő letételének öröm napját még nem igen hozza e! számunkra! Hogy miért? Erre bizony nem könnvü felelni. Talán, ha ez megtörténhetett volna, egy kicsit túl sok is lett volna az örömből. Talán túlságosan könnyű is lett volna ez a siker! Talán a siker elbizakodottá tett volna bennünket! Hiszen alig egy éve még annak, hogy elhangzott a segélykiáltás: »Építsünk Otthont theologusainknak!« —, s egy év leforgása elég lett volna az ehhez szükséges összeg előteremtésére, a szép terv megvalósulására ? Be kell ismernünk, hogy ez az idő nem volt elég. Be kell azonban ismernünk azt is, hogy csak aratni akartunk, holott nem vetettünk, vagy talán nem is törtük még föl az ugart! Be kell ismernünk azért, hogy — mélyebbre kell vetnünk a hálót, ha azt akarjuk, hogy az Otthon felépüljön... A mai számtól kezdve részletekben leközöljük azoknak a gyülekezeteknek és magánosoknak a nevét, ahonnan vagy adomány, vagy elkötelező biztató ígéretet kaptunk. Azt hiszem beszédes lesz a névsor! Tudom, hogy ez a névsor még nem tekinthető lezártnak. Tudom, hogy lesznek még olyanok, akik segítségünkre jönnek. De ahhoz, hogy az építkezést megkezdi lessük, még nagyon sok segítségre, sok evang. gyülekezet és tehetős egyháztag áldozatos segítségére van szükségünk. Nagyon sók kell még lelki és anyagi tekintetben egyaránt! Elsőnek a lelki tényezőt említettem. Ennek kel! az első helyen állani kivált az egyházi életben. S itt nem habozok kimondani azt, hogy a Theol. Otthonra vonatkozólag át kell alakulnia, illetve ki kell még alakulnia egyházunk közvéleményének! Ha az ország evangélikus közvéleménye egységesen követelte volna elejétől fogva a Theol. Otthont s egységesen áldozott volna reá, akkor már bizonyára épülne is az. De nem követelte, mert evang. gyülekezeteink nem érzik, hogy a Theol. Otthon valahogy összefügg az ö életükkel. Sőt — ne vegye ezt tőlem senki rossz néven, ha kimondom — nem érzik lelkésztestvéreink se a maguk összességükben. Egyszerű internátus-ügvnek s ami ezzel sokszor egyet jelent: gazdasági kérdésnek tartják az egészet. Pedig ez nem az! Pedig egyházunk nehéz lelki problémája ez! Talán merésznek tűnik fel ez az álütás, de gondolkozzunk el rajta s belátjuk, hogy igy van. Nem kisebb dologról van itt szó, mint arról, hogy áz evang. közvélemény számára közönyös-e a lelkésznevelés problémája, vagy melegen érdeklődik iránta s tud áklozni is érte. Valamikor, régen, gyülekezeteink, evang. városaink. egvTwf/védő patTónusaink törődtek vele s áldoztak is érte. Nem cgvről tudjuk, hogv saját költségükön neveltettek tfuo’ogusókat külföldi egyetemeken, majd hazai főikoláinkon. De tudjuk azt is, hogy érdeklődtek is az ilvcnek theologusaik neveltetése, előmenetele sót későbbi életsorsa iránt is. A lelkész-kérdés ott állott az érdeklődés homlokterében, mert tudták hogy ha nincs próféta [lelkű lelkész — nincs evang. gyülekezet. Ma már ez nincs igy. Ma a Ielkésznevelés ügye távol esik a gyülekezetektől, a hívektől: szegényektől s gazdagoktól egyaránt. Az egyes bizottságok, vagy legfeljebb gyűlések tárgysorozatán szerepel ez a kérdés, a gyülekezetek életében legfeljebb — lelkészválasztáskor. Hogy ez nincs jól, arról — azt hiszem — nem kell beszélnem. Ha igaz az, hogy abban az egyházban van lüktető élet, amelyben élénk a misszió iránti érdeklődés, fokozott mértékben igaznak keli lennie annak is, hogy ahol a lelkészkérdés iránt állandóan érdeklődnek, élénk lehet az egyházi élet, az egyház lelki élete általában is. S én teljes tisztelettel meg is teszem azt a, már másutt is emlitett indítványomat, ezen a helyen is: járuljunk hozzá egyházunk lelki élete kiépítéséhez az által is, hogv jelöljön ki egyetemes egyházunk úgynevezett theo'ogus-napot, vagy lelkésznapot, melyen ezzel a kérdéssel valamilyen vonatkozásban minden egyházközségben foglalkoznánk. Szükség van erre egy és több okból s meg vagyok győződve, hogy hatása hamarosan érezhető is lenne sok mindenfelé.
