Evangélikusok lapja, 1925 (11. évfolyam, 1-51. szám)

1925-08-30 / 34. szám

i . ........... ..............Evangélikusok feAft/A_______. *.....

v

etelftiényt, anélkül, hogy állitainám, hogy ez a követelmény megvalósult, vagy nem valósult meg. A felekezeti intézet legyen felekezeti, mert másként jogosultsága nincs, csukjuk be a Kapukat. De akkor se másokat okozzunk, hanem magának az egyháznak bárgyuságát és tehetetlenségét, amely lehetővé tette, hogy a tanári kar elszíntelenedése folytán az intézet isi el- szintelenedjék. Azt az egyházat kell felelőssé tennünk, amely addig hallgatott, tűrt és ké- nyelmeskedett, mig1 a gyékényt kihúzták alóla az iskolázás terén más áramlatok, amelyek mozgékonyabbak, éberebbek és propagativabbak voltak, mint az egyház.

Népiskoláink egyelőre még az én tapasztalatom szerint, amint a magiam szükebb körében észlelem, felekezeti szempontból megfelelnek a kivánalmaknak. Hogy ebben mekkora érdeme van a soproni tanítóképzőnek, annak elbírálását az illetékesekre bízom. Azonban a népiskolák terén is fokozottabb figyelmet és irányítást kell várnunk az egyháztól. Ezt a figyelmet és irányítást elvárja a tanítói kar, de joggal elvárhatják a szülők is.

És ez az a pont, amelyen az iskoláztatás- ügybe belejátszik egy Olyan tényező, amelyet manapság szinten negligálni szeretnek. A modern iskolapolitikának óriási tévedése az, hogy az állam érdekeinek tulhajtásában és érvénye- sitésében odáig megy, hogy a gyermek családjáról megfeledkezik. A pedagógusok beszélnek a gyermekről, a társadalomról, az áülamról, vitatkoznak a feletkiezetről, de a családot mindig hajlandók a lomtárba lökni. A család a beszéd és értelemgyakorlatokban szerepel. Pedig a gyermek Istennek akarata és parancsa szerint nem az államé, nem az iskoláé, nem az egyházé, a gyermek a szülőé, a családé. Tessék utána nézni, melyik tanterv szól arról, hogy a tanulót a család számára kell nevelni? Pedig egész élete a család körében folyik le. S amig pedagógusaink el nem fogadják zsinórmértékül a családot, a családi életet, amint annak életében nyilvánul meg a becsületesség, az isten- félelem és az emberszeretet, a hűség és az odaadás, a szolgálatkészség, illedelmesség és előzékenység, az engedelmesség és egyenlőség, addig a pedagógia lehet tudományos rendszer, de az élethez kevés köze van.

Ebben is Luther Márton a nagy példakép, aki irt egy könyvecskét, a Kiskátét, amelyből a családapa tanulhatja meg, hogy mimódon taníthatja gyermekeit. Az iskolai reformnak útja,

s a konfesszionális iskolának igazolása az lesz, mikor elismerésre jut az az igazság, hogy az iskola kell, hogy mint szociális egységgel a családdal számoljon, s a tanító kell, hogy magát a szülő képviselőjének tekintse. Akkor teljesíti a tanító és az iskola egyúttal nemzet- és hitépitő feladatát is. Mert nemzet és egyház a családjaival áll vagy bukik. És ha a családnak van konfessziója, hitvallása, felekezete, kinek jut eszébe olyan iskolákat állítani1 fel, amelyek fe- lekezetileg! színtelenek? Csák annak, akinek legelemibb tudása sincsen arról, hogy mi az élet. S jól jegyezzük meg, hogy a mi állami iskoláink egyáltalán nem mutatják azt, hogy fele- kezetileg színtelenek akarnak lenni, vagy maradni.

U vallásos nevelés középpontja.

(Kennedy G. A. S. előadása.)

Sokan vannak, akik, habár élénken érdeklődnek a nevelésügy iránt, bizalmatlansággal viseltetnek a vallás iránt. Férfiak és nők, akik jóhiszemüek abban az értelemben, hogy nem rosszakaratúak és nem önzők:, akik embertársaik somsának megjobbitásán fáradoznak, s igazán nehéz, fárasztó és önfeláldozó munkát végeznek a tömegek érdekében, s akik mégis bizalmatlanok a vallás iránt. Úgy vélik, hogy minél kevesebb köze van a nevelésnek a valláshoz, annál jobb. Legjobban szeretnék a vallást amennyire csak lehet kiküszöbölni. Valamennyien hívei az erkölcsi tanításnak; vagyis valamennyien amellett vannak, hogy az embe- bereket meg1 kell tanítani a jóságra, hogy legyenek jó polgárok, jó férjek, jó apák, jó anyák. Lelkes szószólói az erkölcstannak, s jó előadásokat tartanának a polgári kötelességekről. De a vallási ellen foglalnak állást.

Nekünk, akik Vallásos emberek vagyunk, ez lehetetlen szempontnak tűnhetik fel, de épen azért nem árt, ha közelebbről megvizsgáljuk, mert senkitől sem tanulhatunk többet, mint attól, aki tőlünk egészen különbözik. Ha hitednek elveit meg akarod érteni, legtanácsosabb ahhoz fordulnod, aki nem vallja azokat, és közölni vele őket. Azért rendkívül fontos ránknézve, hogy próbáljuk megérteni, hogy olyanok, akik komolyan akarják az emberiség nemesítését, miért gyanakvók a vallással, a vallástanitókkal és az igiehirdetőkkel szemben.

Először is, a vallási nem szükségszerüleg jó dolog. Emlékszem, ho<zy mikor egyszer Manchesterben azt mondtam, hogy az ember természetszerűleg és kikerülhetetlenül vallásos lény, a hallgatóság megtapsolt. Akkor hozzátettem : Ne siessenek a hfelyesléssel, mert a vallás lehet egészen ijesztő valami is. A történe-