Evangélikusok lapja, 1925 (11. évfolyam, 1-51. szám)
1925-07-05 / 26. szám
4. EVANGÉLIKUSOK LAPJA 1925. szabadkőműves páholynak joga van kimondani ési szabályzatba önteni azt, hogy csaik milyen mértéket megütő egyént vesz fel tagijai sorába s milyet tűr meg ottan: akkor lehetetlen, hogy éppen csak az evangélikus Egyháznak ne lenne joga megszabni azt, hogy mit vár el híveitől s kiket részesít csak a tőle telhető minden adományban. Itt legfeljebb az a megfontolandó, hogy mennyire mehet a fenyítés alkalmazásában, hogy ne essék túlzásba s többet ne ártson esetleg, mint amennyit használni gondol. Nézetem szerint az ostffyasszonyfai szabályzat 4. §-a ilyen túlzásba esik s túllő a célon, amikor olyan dolgoktól is megfosztja a hívőt, amelyektől megfosztani nem tanácsos senkit magasabb erkölcsi és speciális egyházi érdekből. Én az egyházi fenyítékre vonatkozóan nagyon helyesnek tartom azt a distinkciót, amelyet Siass János testvérünk tesz, amikor azt mondja, hogy a magát helytelenül viselő egyháztagtól megvonom azokat a jogokat, amelyek őt mint egyház p o 1 g á r t megilletnék, vagyis nem engedek neki beleszólást az egyházi ügyekbe s megvonom tőle az egyházi megbecsülés külső jeleit; ellenben meghagyom neki mindazt, ami őt mint embert, mint Isten gyermekét megilleti: a templomot, a vallásos szertartásokat, mint a- mely dolgokat a keresztény szeretet alapján még a legnagyobb bűnöstől sem szabad megtagadni. Az Országos Lelkészegyesület egyházvédelmi szabályzata ilyetén elvek állapján készült s azért az ostffyasszonyfai szabályzatnak a megtorlásokra vonatkozó (4. §.) — nézetem szerint is — tűlszigoru pontjait lemérsékelni tartotta célszerűnek. Különös figyelemre méltóknak találom azokat az észrevételeket, amelyek az egyházért való aggodalomból fakadnak. Higyjék el nekem azok az urak, hogy ez az aggodalom az én lelkemben is százszor megfordult és jólehet már régen tisztában vagyok azzal, hogy kell Valamit tennünk, újból és újból odatolakszik lelkem elé a kérdés: quid consilii? Mit tegyünk? Hagyjuk a dolgokat úgy, ahogy vannak? Ne szóljunk semmit, ne tegyünk semmit, amikor nemcsak egyszerűbb, hanem mutatósabb egyháztagjaink is többször olyan szemetszuró, szinte ledér köny- nyenvevést tanúsítanak egyházunk érdekeivel szemben s rossz példaadásukkal mások szivében is szinte megingatják az egyházhűséget? Folytonosan gyáván respektáljuk azt a revolvert, amelyet egyes hiveink a mellünknek szegeznek, valahányszor valami nem az ő Ínyük szerint történik? Jó embereknek kívánjunk: látszani még akkor is, amikor valaki az Egyházunkat megrugdossa s hagyjuk a mételyező példák mérgét hatni szó nélkül csak azért, hogy egy-két egy- házilag amúgy is értéktelen alakot esetleg magunkra ne haragítsunk? Itt rejlik tulajdonképen az egész kérdésnek a bökkenője. Azt mondják ezekre: az óvintézkedéseket kell megtenni. A cura pastorálist kell gyakorolnunk. Helyes! Mi is ezt tartjuk az egyházmegóvás és egyházépités egyik legcélravezetőbb eszközének és épen napjainkban nem tudjuk azt eléggé ajánlani. Ki ne tudná azonban, hogy bizony a leggondosabb pastorális munka is hányszor kútba esik; hogy kicsinyes érdekeken, túlzásba vitt .liberalizmuson, vagy egy-egy agg- resziv plébánosnak az erőszakoskodásán hányszor mennyi múlik s hogy az a lutheránus hivő nem egyszer arra hajlik, amerről erősebb szelek fújnak, csak azért, mert hát>amott a választottját esetleg baj is érheti, míg ellenben miná- lunk nincs mitől tartania, mert hát mi liberálisak vagyunk... Nem is gondolják azok az urak, akik az egyházi életet csak messziről nézik, hogy micsoda erős fegyver az a római klérus kezében, hogy ők felsőbbségeik és híveik általános helyeslése közben azt mondhatják: »Nem adlak össze, nem gyóntatlak meg; kezemet többé a fejedre nem teszem!« — amely fegyver, ha talán itt-ott üresre puffan is, legtöbb- nyíre mégis célt talál. Öriási lélektani hatása van az rk. klérus e tekintetben való határozottságának s imponál az még a kívülállóknak is; ellenben a mi túlzásba vitt türelmességünk, sok elnézésünk nem imponál senkinek s nagyon sokszot visszaélnek vele. — Azt sem igen tudják a távolabbállók, hogy micsoda szánalmas helyzetbe jut nem egyszer az az evangélikus lelkész, amikor vegyes házasságkötések alkalmával egy-egy túlnanról már jól megdolgozott atyafi kopogtat be hozzá és a saját papjának minden érvelésével szemben egyszerűen rámutat valamely mutatósabb egyházhivünknek a családjára, ahol bizonyos kilendülósek történtek, és hát nincs módjában azt mondania annak a papnak, hogy; »Igaz, kedves barátom1, ámde el is csaptuk az illetőt, — hanem kénytelen bevonni a vitorláit és elhallgatni. Hát akinek ez jó állapot, az csak kardoskodjék! mellette, de ne legyen igazságtalan s ne akarja mindenért a lelkészeket okolni! (Folyt, köv.) Rendeletek. A m. kir. vallás- és közoktatásügyi miniszter 44.978—1925. VIII. a. számú rendelete az elemi iskolai beiratási dijaknak papi rkoronában való megállapítása tárgyában az állami, községi és hitfelekezeti elemi iskolák beiratási diját az 1925—26. tanév kezdetétől 8500 (nyolcezerötszáz) papirkoroná- ban állapítja meg.^ ( A m. kir. vallás- és közoktatásügyi miniszter 46.956—1925. számú rendelete az uj elemi népiskolai tanterv életbeléptetésével kapcsolatban jelentkező átmeneti nehézségek megszüntetése tárgyában az 1925—26. tanévi tananyagbeosz-
